Negyven éve tartották a tatai rocktanácskozást III.

Az 1981. március 23–25-én a tatai Mező Imre KISZ Továbbképző Központban megtartott rocktanácskozáson – amelyhez hasonlót se előtte, se utána nem tartottak a Kádár-rendszerben – ott voltak a kultúrpolitika és a könnyűzenei élet kulcsfigurái egyaránt. Utóbbiak a sehová sem tartozás keserű élményétől áthatva próbálták megteremteni maguknak a szakszervezetük megalapításával egyebek mellett az öregségi és a rokkantsági nyugdíj lehetőségét. A Művelődési Minisztérium és a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) közös szervezésű találkozóján Erdős Péter „popcézár”, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat popzenei mindenhatója is készült (?) egy nagyívű beszéddel, ami a kegygazdálkodás és a hatalmi arrogancia megnyilvánulásának furcsa keveréke volt.

Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A pop-rockzenészek szerették volna, ha a nagyobb megbecsültség jegyében megteremtették volna szociális ellátásuk alapjait, amit a pártállam keretei között kizárólag a szakszervezetek útján lehetett megtenni. A tatai rocktanácskozás szociális értelemben talán a legtartalmasabb, egyben igen vehemens beszédét a szintén nagy szervező hírében álló Merczel András, a korábbi legendás Liversing, Olympia és Scampolo együttesek, a tatai rocktanácskozás idején pedig az általa alapított Apolló zenekar dobosa (később a Hurrican és az Interfolk Bluegrass Band tagja) tartotta.

Szociális kirekesztettség és konkurenciaharc

Menczel rávilágított a hatalombirtokosoknak arra, amivel zenésztársai napi szinten küzdöttek: mivel nincs bejelentett munkahelyük, betegségük esetén nemhogy táppénzt nem kapnak, de ha netán tartós megbetegedésben szenvednének, rokkantnyugdíjat sem folyósítanának nekik. Ezenkívül ha lakásvásárláshoz vagy építkezéshez hitelt szeretnének felvenni, azt sem kaptak állandó munkahely híján, illetve ugyanezért gyerekeik sem kaphattak munkahelyi ajánlást semmilyen esetre sem.

Sztevanovity Zorán is szociális jellegű hangvételt ütött meg, amikor a „Túl sok az eszkimó, kevés fóka” elvét a hazai könnyűzenei életre levetítve kijelentette: „Már így is sokkal többen vagyunk, mint amennyien gyakorlatilag egzisztálni tudnak ebben az országban. Kétezer-ötszáz működési engedély van kiadva, valószínűleg ennek a fele dolgozik csak, a másik fele tengődik.” Ezután feltette a kérdést, hogy „mi lesz öt év, tíz év múlva” azokkal, akik akkoriban újonnan érkeztek a pályára, vajon leteszik-e a gitárt vagy be tudnak-e tagozódni hosszú távon is a zenész társadalomba, ami azt jelenti, hogy tartós sikereket érnek el a közönség körében, de a szociális juttatásokra a társadalom döntő többségével szemben bizony akkor sem voltak jogosultak. Kétségkívül ez is égető probléma volt a beatgeneráció „nagy öregjei” számára, hiszen meg kellett küzdeniük saját konkurenciájukkal, akik történetesen nem zenéltek rosszabbul mint híressé vált elődjeik.

Sztevanovity Zorán is szociális jellegű hangvételt ütött meg
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Felvetette azt is, hogy az akkor már négyszáz tagot számláló könnyűzenei szakszervezetet támogassa a központi szakszervezet, mint újonnan alakuló tagintézményt, mert az addig beszedett „tagsági díj nem elég semmihez”. A pénz egy újdonsült klubra kellett volna, amit elmondása szerint már meg is terveztettek és az építési munkálatokat is kikalkulálták, hárommillió forintra lett volna szükség. Ezt az összeget „természetesen” soha nem kapták meg.

Pataky Attila, az akkor csúcson lévő „bakancsos” Edda Művek frontembere felszólalásában csatlakozott Zoránhoz, és a miskolci könnyűzenei csarnok ötletét vetette fel a nagyhatalmú uraknak, megemlítve, hogy akár az összes helyi középiskolást mozgósítani lehetne a munkálatokhoz (jó öreg kommunista szokás szerint „kommunista szombatokat” lehetett volna szervezni ingyen diákmunkaerővel, akik még lelkesek is lettek volna, hiszen bálványaik fellépési helyét építették volna). Nem voltak délibábos elképzelései, pusztán annyit kért, hogy egy termelőszövetkezet istállóját alakítsák át könnyűszerkezetes módon, de persze ennek sem lett semmiféle pozitív következménye, még úgy sem, hogy felajánlotta, hogy a komolyzenészek is kapjanak helyet a soha el nem készült intézményben. (Ne felejtsük el, 1973. június 10-én a diósgyőri stadionban éppen azért koncertezett az akkori rocktársadalom színe-java, hogy a bevétel egy részéből téli ifjúsági parkot létesítsenek Miskolcon.) Azt a vágyálmát is megfogalmazta Pataky Attila, hogy ez az eltervezett koncerthelyszín mentes lehetne a rendőröktől, mert az intézménynek lehetett volna saját rendező gárdája, akiknek nem lett volna érdeke, hogy a fiatalokat minél alaposabban elverjék, ellentétben a rendőrökkel. Érdekes módon nyíltan utalt arra az énekes, hogy koncertjeiken rendszeresen verték a rajongóikat, ám erre a hatalom képviselői egy szót sem szóltak. Azt azonban naivitás volt feltételezni, hogy majd lesz egy olyan szórakoztató központ, ahol rendőrmentes övezetet alakítanak ki – ezt már akkor is tudhatta Pataky Attila, amikor kimondta ezt a gondolatot. Nem széles plénum előtt ugyan, de Győrffy Miklós riporternek azt is elmondta felvevőgépek előtt, hogy milyen jó lett volna, ha a Szerzői Jogvédő Hivatal világos, átlátható módon számolta volna el feléjük a szerzői jogdíjaikat.

Tatai rocktanácskozás: balról a második Szigeti Ferenc, a negyedik Győrffy Miklós riporter
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Sebő Ferenc a találkozón a népzenészek működésének féllegális voltáról beszélt, elmondása szerint sem az Országos Rendező Iroda (ORI), sem az Országos Filharmónia vizsgabizottságai nem tudták megítélni, hogy az adott hegedűs jól játszik-e vagy sem, a működési engedélyeket ennek alapján adták meg vagy éppen utasították el. Emiatt aztán félprofik – másik szemszögből: félamatőrök – űzték ezt a zenei stílust, ami azt jelentette, hogy volt rendes „civil” foglalkozásuk, és emellett léptek fel népzenélni, melynek során illegálisan fizették ki őket, mert általában akkor még nem voltak szerződéseik az adott műsoraikra. Előkerült még az Interkoncert borzasztóan bürokratikus rendszere is, Koncz Zsuzsa a maga pikírt modorában nagy derültség közepette éles hangnemben ecsetelte, hogy milyen nehézkesen tudta csak elintézni az útlevelét egyik külföldi fellépése előtt. A tanácskozásról szóló Sok húron pendülnek című Almási Tamás-dokumentumfilmben Som Lajos, az akkor már jócskán leszálló ágban lévő Piramis vezetője (néhány hónap múlva, június 14-én egy keletnémet turnéjuk utolsó állomásán társaival való előzetes egyeztetés nélkül angolul jelentette be Révész Sándor, hogy elhagyja a bandát) pusztán riporteri megkeresésre mondta csak el a könnyűzenei hatalmasságokról, hogy „most döbbentek rá igazán, amikor fel volt vonultatva a szakma egész élvonala, hogy itt most már tovább nem lehet odázni a dolgokat. Amik itt felgyülemlettek az elmúlt X év alatt, azt most dűlőre kell vinni. Ez a találkozás nagyon jó volt arra, hogy egyszerűen szemtől szembe, tehát nem telefonon, nem üzengetve, nem audienciát kérve, hanem szemtől szembe lehetett elmondani a dolgokat.”

A popcézár kinyilatkoztatásai

A hatalom és a könnyűzenei szakma krémjét felvonultató tatai rocktanácskozás elképzelhetetlen lett volna Erdős Péter, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) márkamenedzserének felszólalása nélkül, aki mintegy tűzoltásképpen próbálta meg csitítani a méltatlankodó kedélyeket. A többi pártapparatcsik lózungjai és bizonytalanságai nélkül, érezhetően otthonosan mozogva a témában, ugyanakkor hatalmát fitogtatva fejtette ki mondanivalóját. Némi öniróniával hangoztatta, hogy ő ugyan elvi meggyőződés nélkül soha semmilyen szervezetbe nem lépett be életében, viszont annál inkább zárták ki őt, amit azzal összefüggésben hozott fel, hogy visszautasítsa a vádat, miszerint ő fúrta volna a könnyűzenei szakszervezet megalakulását, további érvként felhozva, hogy ő még a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének (MÜDOSZ) is a tagja, és az MHV-nél is komolyan veszik a MÜDOSZ-tagságot. Felemlegette, hogy tíz éve küzdöttek már azért, hogy a zenészek kapják meg a szakmai elismerést – ez elég paradox módon hangzott, főleg, ha az együttesek különböző, akár Erdős Péter által gerjesztett „balhéira” gondolunk. Mint mondta, úgy estek a zenészek a problémák megoldásának, mint „Tót az anyjának”, egyszerre akartak mindent orvosolni, és nem vették figyelembe a realitásokat, azt, hogy 1981-ben a keleti blokkot válság rázta meg a lengyelországi helyzet miatt. Persze a zenészek olvasatában éppen ellentétes előjellel kell mindezt értékelni, hiszen ők a lehetőséget látták meg a szervezkedésre ebben a történelmi szituációban. Mindenesetre Erdős Péter megjátszott együttérzéssel tanácsolta a zenészeinek, hogy azt mindenképpen be kell látniuk, hogy nem lehet mindent egyszerre elintézni ilyen vészterhes időkben, amikor a magyar életszínvonal stagnál és az egyik „testvéri” országban éppen elmélyülőben van a politikai válság.

Önkritikusan jegyezte meg, hogy a bürokrácia át- meg átjárja a könnyűzenei szcénát, ami semmiképpen nem tett jót a fejlődésüknek, ugyanakkor felhánytorgatta a zenészeknek, hogy egy kéthónapos szovejtunióbeli turnén háromszázezer forintot lehetett keresni (ami akkoriban egy átlagos nagyságú és állapotú budapesti lakás ára volt), az Edda első lemeze csaknem bruttó egymillió forintot hozott a konyhára, illetve az Omega az 1980-as Kisstadion-beli koncertjének lemezkiadásán, ahol az LGT-vel és a Beatricével együtt lépett fel, négyszázezer forintot keresett – ezeknél a kijelentéseknél voltak nemtetszést jelző közbekiabálások, sőt Pataky Attila szót is kért, hogy tételesen cáfolja a popcézár velük kapcsolatos állítását. Nem állt messze viszont az igazságtól Erdős Péternek az a megállapítása, hogy az akkori magyar sztárok harminc százaléka Nyugaton milliomos lett volna, de a többiek valószínűleg labdába sem rúgtak volna (a jelenlévőknek biztosan eszükbe jutott ekkor Barta Tamás vagy Laux József esete). Mintegy védve a saját cenzurális tevékenységüket, ezzel kapcsolatban felhozta azt az adatot, miszerint Angliában ötvenezer együttesből ezernek adatott meg a nagylemez kiadása. Némiképp elferdített logika mentén még azt is felhozta, hogy az angol szakszervezet ez ellen nem emelte fel a szavát – de hogy is tehette volna, Erdős Péter itt összekeverte a szezont a fazonnal, hiszen egy érdekvédelmi szervezetnek nem tiszte a zenekarok lemezeinek kijárása, az a menedzsment feladata. Nem lehet másra gondolni, mint hogy vagy ennyire tájékozatlan volt a szabadversenyes kapitalizmust illetően, vagy ezzel a tényferdítéssel is lehetett valamiféle hátsó szándéka.

Poénokat is szórt, amivel tényleg sikerült a feszültséget oldani és mosolyt csalt a zenészek arcára, amikor felhozta, hogy az Interkoncert alkalmazottai helyett szabályszegő módon párszor aláírta a zenészek útlevélkérelmeit, hogy gyorsabban menjen az ügyintézés, pedig nem lett volna rá jogosultsága. Puritán színben akarta magát feltüntetni akkor is, amikor megállapította, hogy neki még kocsija sincs, mindig valamelyik zenésszel viteti magát haza (erről tényleg rengeteg mai zenész visszaemlékezés szól), ugyanakkor mások szociális problémáira igenis érzékeny, amikor protekciót jár ki a soron kívül telefonkérelmükhöz vagy amikor Zalatnay Saroltának a lakáskiutalási kérelmét támogatta Pozsgay Imre kulturális miniszternek írt levelében. Még azt is mondta, hogy őt bármikor, éjjel is felhívhatja a zenészek közül bárki, aki tanácsot szeretne tőle kérni, és ettől nem lesz több a fizetése. (Hozzá kell tenni, hogy más, egy-egy napig tartó „szerkesztői munkáiért” a nyolcvanas évek második felében viszont kéthavi átlagkereseteket markolt fel az ORI-tól.) Ezekkel az érvekkel akarta leszerelni a zenészek elégedetlenségét, mert szerinte „a hőbörgés ront a ti helyzeteteken is, meg az ország helyzetén is (…), ne őrüljetek meg, egyetlen út van, öt év alatt megdupláztuk a nagylemezforgalmat, van egy teljesen reális tervünk, hogy újabb öt év alatt újból megduplázzuk”. Az „értetek dolgozunk” álságos szlogenje alatt meglebegtette, hogy immáron nem százezer, hanem hamarosan háromszázezer példányban is teljesen hétköznapi és átlagos lesz a lemezeladás (ez nem valósult meg), ehhez viszont véleménye szerint az kell, hogy ne engedjék be a nyugati zenéket Magyarországra. Elrettentő példaként Jugoszláviát hozta fel, ahol a helyi zenekarokat tönkretették azzal, hogy importálták a nyugati előadók lemezeit.

Erdős magától hozta fel a Beatrice-kérdést is, kijelentve, hogy nem fél előhozni a témát. Didaktikus taglejtésekkel, szinte szájbarágós módon harsogta, hogy „mi igenis védjük a kormány kultúrpolitikáját, mint egyik eszközét az ország konszolidált viszonyainak. Nem óhajtunk balhét, nem óhajtunk nagy társadalmi konfliktusokat, mert féltjük az országot”. Ebben az atyáskodó szerepkörben tetszelegve ideologizálta meg azt, hogy miért tette gyakorlatilag részben tiltólistára az MHV a Nagy Feró által vezetett csapatot, és a cenzúra mellett azzal is kiállt, hogy mintegy önfelmentésként mutogatott a filmgyártásra, a könyvkiadásra és a sajtóra, mint ahol az MHV-hez hasonlóan szintén van cenzúra. Más tekintetben viszont azt állította, hogy épphogy nem mutogatnak másra, mert vállalják a saját döntéseik következményeit. Erőteljes porhintés jellege volt annak, ahogy áltatta a zenészeket az anyagi gyarapodás és a nemzetközi karrier lehetőségével: „Én azt szeretem, ha azt csináljátok, amit mondok nektek, és aztán öröklakást építetek a Rózsadombon, meg meghódítjátok a világot, meg meghódítjátok Cannes-t, meg meghódítjátok az európai poppiacot. (…) Ehhez kérem a segítségeteket. (…) A mi álmunk egy erős, monopolhelyzetben lévő, a társadalmi kritika által irányított állami vállalat, és körülötte a magánvállalkozások széles gyűrűje, amit az állami gazdaság és kultúrpolitika jegyében képesek vagyunk irányítani.” A tatai rocktanácskozásról készült film szerencsére rögzíti azokat a méltatlankodó zenészi megjegyzéseteket is, amiket a tárgyalások szünetében ejtettek el, és ezek adják vissza az igazi hangulatot: a reménykedésbe oltott kétségbeesést, a méltatlankodást, a kapkodást és néhol a tanácstalanságot, valamint azt, hogy ők is érezték: Tatán a hatalom csak macska-egér harcot vívott velük, mert attól tartott, hogy kiszabadul a lengyel szellem a magyar palackból, és ezt akarták megelőzni a tárgyalásokkal. Miután kiderült, hogy nem így lett, sok minden maradt a régiben, s a könnyűzenei szakszervezet nem töltötte be a neki szánt szerepet.

Rocktanácskozás utózöngékkel

Bors Jenő MHV-igazgató 1981. október 23-án az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya munkatársának, Rátki Andrásnak írt levelében is tett utalást a tatai rocktanácskozásra, amikor megemlítette, hogy Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes „világosan meghúzta a határt”, mondván, hogy az ifjúsági szórakoztatásban nincs helye a működési engedély nélküli, „politikailag és eszmeileg ellenséges, gyűlölködő, elvadult csoportoknak”. Ő úgy látta, a popszakma jelenlévő képviselői ezt az álláspontot elfogadták, és elhatárolták magukat „ezektől a kalandor vállalkozásoktól”. Mint írta, a sajtó MHV-t ért akkori támadásainak egyik célja, hogy „ezeket a csoportokat ránk kényszerítse”, pedig velük az együttműködést csak akkor tudta volna elképzelni, ha a szocialista konszolidáció keretei közé beilleszkedtek volna. Helytelenítette a Magyar Ifjúság 1981. október 2-i számát is, amelyben fenntartás nélkül dicsérték a különböző alternatív együtteseket, de ugyanígy elítélte Maróthy János tatai poptalálkozón kifejtett véleményét, amelyet az Élet és Irodalomban 1981. október 17-én írásba is öntött, miszerint semmilyen állami cégnek nem lehetett volna joga a művészi produkciók ellenőrzésére, a cenzúra gyakorlására. Az 1961-ben Erkel Ferenc-díjat kapott zenetörténész csaknem egy évtizeddel előzte meg korát.

A nyolcvanas években a hatalmi struktúra egyrészt agresszív retorziókkal illette a renitens zenekarokat, akár börtönbüntetéseket is kiszabott egy-egy punkzenekarra, másrészt viszont közvetlenebb kapcsolat kialakítására törekedett az általa elfogadott könnyűzenészekkel. Ez utóbbi egyik megnyilvánulása volt a tatai rocktanácskozás is, vagy az, hogy Aczél György MSZMP KB-titkár és Fejti György, a KISZ KB első titkára megjelent a Fiatal Művészek Első Találkozóján a Budapest Sportcsarnokban illetve a Körcsarnokban, ahol Bródy János is felszólalt 1983. július 23-án. Az angolszász könnyűzenei termékek egy kis része megjelent az országban, például a Rolling Stones 1969-es londoni koncertjét 1982-ben már vetítővásznon láthatta a magyar nagyközönség. Ahhoz képest, hogy egy évvel korábban még kuriózum-számba ment, hogy a tatai rocktanácskozáson kizárólag a szakma bennfentesei megnézhették a woodstocki fesztiválról készített koncertfilmet, nem is kis előrelépés. Csak volt egy kis szépséghibája a dolognak: a Rolling Stones a keleti blokkban nem Budapesten, hanem Varsóban (ezenkívül a szocialista táborból félig kilógó Jugoszláviában, Zágrábban) lépett fel.

(Vége)

A sorozat első része itt, a második pedig itt érhető el.