Negyven éve tartották a tatai rocktanácskozást II.

A kádári-aczéli kultúrpolitikában a magyar könnyűzene sorsa mindig egy kicsit a kiszolgáltatottságról szólt, a hatalom nagyon sokáig nem kezelte a pop-rockzenészeket egyenrangú félként. Ezt a hozzáállást látszott megváltoztatni a negyven éve, 1981. március 23–25-én tartott tanácskozás, amelyet a Művelődési Minisztérium és a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) szervezett a tatai Mező Imre KISZ Továbbképző Központban. A könnyűzenészek helyzetéről tehát magukkal az érintettekkel tárgyaltak, de a társadalombiztosítás kérdését mindössze félig tudták megoldani, az egészségügyi ellátásuk rendeződött, ugyanakkor a hivatalosan bejelentett és folyamatos munkaviszonyt igazoló munkahelyek, illetve ezzel együtt a nyugdíjuk kérdésének átfogó rendezése végül nem következett be. Ezért is tengődik a legtöbbjük jelenleg is arcpirítóan kevés nyugdíjból, így az elhivatottságon és a továbbra is élő népszerűségükön kívül a kényszer is arra vezeti őket, hogy a mai napig színpadon álljanak.

Tatai rocktanácskozás 1981 Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes a tatai rocktanácskozással egyidőben zajló lengyelországi válság hatására erőteljesen és egyértelműen felhívta arra a helyszínen megjelent, feltűnően lezser, sokszor sportosan öltözött pop-rockzenészek figyelmét, hogy nem lesz pardon, ha bizonyos határt átlépnek, főleg a dalszövegeikben. Ahogy fogalmazott: „Nem lesz olyan dal, amelyik arról szól, hogy a Moszkva téren felszáll a villamosra az ellenőr, majd a dal végén ettől az ellenőrtől kérdezik meg, hogy az egész világra van-e bérlete. Nem lesz. Ahol ilyen elhangzik, hivatalos szerv által rendezett rendezvényen, magánúton, művelődési otthonban, bárhol, a működési engedélyt bevonjuk.” Tiszta sor, aki bátran meri kritizálni bármilyen érzékeny részletében is a fennálló rendszert, egykönnyen megbánhatja, és ellehetetlenítik. Vehemens felszólalásában a tárca helyettes vezetője hozzátette: „Akkor, kérem szépen, amikor az irodalomban, az irodalmi folyóiratokban, szerkesztőkkel, színházigazgatókkal, filmrendezőkkel, stúdióvezetőkkel a művelődéspolitika egy korrekt partnerviszony alapján ideológiai és politikai jellegű vitákat folytat, konszenzusra tudnak jutni a kölcsönös felelősség alapján, akkor csak nem gondolják, hogy itt pedig nem fogjuk csinálni?” Az üzenet szintén egyértelmű, a könnyűzenészeket a hatalom be akarta tagolni a többi művészeti ág közé, hogy ugyanúgy ellenőrizhesse, mint pályatársaikat, aminek persze lett volna előnye is a pop-rockzenészeknek, hiszen akkor „felemelték” volna őket a „magas művészetek” szintjére. Végső soron ez a mindent kontrollálni szándékozó akarat a kultúrpolitika részéről mindvégig nyomon követhető volt a Kádár-rendszerben, de a kommunista alapelvek sokszor sérültek egyrészt a cenzorok figyelmetlensége vagy slendriánsága okán, másrészt a talpraesett zenészek közismert lavírozási képessége miatt is. Az Almási Tamás által a helyszínen forgatott Sok húron pendülnek című dokumentumfilmben ezen a ponton bevágtak egy kényszeredett tapsot a zenészek részéről, ami a hátteret ismerve nem volt túl meggyőző, és szinte biztos, hogy nem ekkor hangzott el, csak manipulálták a felvételt. Mindenesetre a zenészek óhatatlanul besétáltak az oroszlán barlangjába, és belementek abba a játékba, hogy meghallgatják a főnököt, és közben magukban azt gondolnak, amit akarnak.

Felszólalnak a zenészek

Nem mindenki tartotta azonban magában a gondolatait. Bródy János kifejezetten szabadságharcos hangot ütött meg, amikor úgy fogalmazott: „Én úgy érzem, és azt hiszem, hogy ezt minden itt jelenlevő nevében kijelenthetem, hogy nagyon határozottan szeretnénk magunkat attól a szótól elhatárolni, hogy társadalomellenesek lennénk, és határozottan ebben a társadalomban élőnek és ehhez a társadalomhoz tartozónak tartjuk és érezzük magunkat. Jó pár évvel ezelőtt megjelent a Művelődéspolitikai irányelvekben, hogy a szórakoztatás milyen fontos, és mennyire szüksége van ennek az országnak is a jó és színvonalas szórakoztatásra, és ezzel mindannyian egyetértünk, de ahogy Barabás János is elmondta, és Tóth elvtárs is megjegyezte, a malmok lassan őrölnek. Mi nem vagyunk társadalomellenesek semmiféle formában, a leghalványabb százalékban sem, de a társadalomnak vannak bizonyos intézményei, amelyek olyan lassan őrölnek, és olyan lassan változnak, és olyan lassan igazítják a struktúrájukat a valós élethez, hogy mi ezekkel az intézményekkel bizonyos mértékig szemben állunk, mégpedig éppen azért, mert dolgozni akarunk. Amikor azt kéri tőlünk a kulturális vezetés, hogy viselkedjünk olyan módon, mint igazi művészek, akkor mi azt kérjük, hogy ennek teremtsék meg a feltételeit, legyünk a társadalomban megbecsült, felelősségteljes munkát végző művészek, és akkor azoknak fogjuk magunkat tekinteni.”

Bródy János felszólal a rocktanácskozáson (mögötte Frenreisz Károly és Presser Gábor, mellette Tarján Pál, Benkő László, takarva Molnár György)
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A rideg valóság ezzel szemben az volt, hogy a zenészeket a hatalom és a kultúrpolitikai környezet alapesetben egyáltalán nem becsülte meg, lenézett műfaj volt a pop-rockzene a többi művészeti ághoz képest, és még a tatai rocktanácskozás évében is akadt olyan zenész, akit atrocitás ért a rendőrök részéről (magyarán: megverték), és ennek tudatában bizony meglehetősen disszonáns, hogy a hatalom képviselői egyáltalán leültek velük tárgyalni. Az érintett könnyűzenei intézmények pedig sokszor kifejezetten ellenségesek voltak a fiatal, feltörekvő nemzedékek új zenei stílusaival szemben, a rocktörténeti hagyományban se vége, se hossza azoknak a (rém)történeteknek, amelyeknek ha csak a fele igaz, máris megdőlt a „legvidámabb barakk” toposza. Kezdve attól, hogy a Nemzetközi Koncertigazgatóság nem igazán csipkedte magát, hogy segítsen a zenekaroknak a külföldre jutásban (kivéve talán az Omegát, amely mellé külön alkalmazottat delegáltak Szász Gábor személyében, legalábbis addig, amíg kint nem maradt, azaz disszidált az akkori NSZK-ba), folytatva azzal, hogy az Országos Rendező Iroda (ORI) csak a legeslegjobb – és persze a gondos szempontrendszer szerint kiválogatott – pop-rockzenekaroknak biztosított országos turnélehetőséget, a többieknek maradtak a magánszervezésű koncertek, és bezárva azzal a sort, hogy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál (MHV) is leginkább a Bors Jenő–Erdős Péter-féle tandem ízlése és belátása döntött arról, hogy kiket adnak ki lemezen.

Benkő László, az Omega billentyűse, aki az együttes éppen aktuális ügyeit is vitte kvázi zenekarvezetőként (legalábbis a sajtóban akkoriban ezzel a titulussal látták el), tűpontosan és néhol nagy bátorságról tanúbizonyságot tevő éles megfogalmazásokkal teli, máskor finoman megfogalmazott szemrehányásokkal vázolta fel a korabeli magyar könnyűzenei élet nem éppen rózsás helyzetét, reflektálva a kulturális miniszterhelyettes már-már fenyegetőzésbe átcsapó – a zenészek számára bicskanyitogató – beszédére: „Állandóan azt hallottam, hogy ez tilos, az tilos, keveset hallottam ezzel szemben azt, hogy mit szabad, meddig szabad. Azt értettem, vagy szerettem volna ebből kiérezni, hogy ezek változnak, a ’lehet’ és a ’szabad’ időnként, a politikai légkörtől, a helyzetünktől, a gazdasági-politikai és egyéb körülményektől, ezzel tisztában is vagyunk. De ezt csak akkor tudjuk igazán magunknak is a hétköznapi nyelvünkön lefordítani, ha kapunk egy állandó tájékoztatást, ugyanakkor a mi problémáinkat is el tudjuk mondani. Borzasztó spétben, nagyon elkésve tudtunk csak erről az egészről ilyen összefoglalóan nyilatkozni, tízéves restanciákat kell megoldanunk.” Benkő László a beatmozgalomból kinőtt zeneipar mostoha sorsát sem rejtette véka alá: „Egy amatőr színpadi társulásból lett egy komplett zenés színház, amely ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, ugyanazokkal az elvárásokkal, ami egy nagy kőszínházban van, csak a körülményei nem lettek biztosítva.” Presser Gábor ehhez annyit tett hozzá, hogy ne a profi rocksztárokon kérjék számon azt, amit az alternatív, egyébként színtiszta amatőr összetételű rockcsapatok produkálnak, miközben megvédte a kommunista lakájmédia által a nagyközönség felé dezinformációkkal terhelt „botránybandákat”, miszerint ők egyáltalán nem darálnak nyulat a színpadokon. (Előzőleg a Beatricéről terjesztette el a kádár-aczéli tömegkommunikáció, hogy élő csirkéket darálnak a koncertjeiken, Hobo pedig vért iszik, ezekből persze egy szó nem volt igaz.) Hobo ezenfelül felidézte Tóth Dezsőnek a széles plénum előtti felszólalásában, hogy miként vitték el a rendőrök Baksa-Soós Jánost, a Kex énekesét 1969-ben egy Budai Ifjúsági Park-beli koncertjén klerikális izgatás miatt, amikor csak annyit énekelt – egyébként József Attila Háromkirályok című versét idézve –, hogy „Adjon Isten, Jézusunk, Jézusuk”. Ezután némiképp önellentmondásként hatott, hogy némi csavarral a beszédében azt kezdte el ecsetelni, hogy a hatalommal márpedig igencsak kevés összetűzése volt a rockszakmának.

Új idők új dalai

A kommunista államvezetés a zenészek visszajelzései nélkül is érezte, hogy ideje változtatniuk a könnyűzene megítélésén, és komoly kollektív előmunkálatok és felmérések után előhozakodott néhány újításnak látszó intézkedési tervvel. A reformelképzelések összesítését Tatán Lendvai Ildikó, a KISZ KB kulturális osztályának vezetője vázolta fel. Beszédében megemlítette, hogy a rockzenészekre a fiatalok megnyerése érdekében a pártállamnak szüksége van. Sajnálatát fejezte ki, hogy többségük a tűrt vagy a tiltott kategóriában volt, de felvillantotta, hogy a jövőben többeket szeretnének támogatni. Erre megtámadta őt Erdős Péter, az MHV popcézárja, mondván, hogy a KISZ túlságosan felkarolta a renitens zenészeket, így a Beatricét is. Lendvai Ildikó ígéretet tett arra is, hogy a KISZ KB az Állami Ifjúsági Bizottságon – amelynek vezetője, Barabás János szintén ott volt a rendezvényen – keresztül a Minisztertanácsnak tesz javaslatot néhány könnyűzenei fejlesztési ügyben. Idetartozott a könnyűzenészekre méltánytalanul kivetett giccsadó kényes kérdése, ami ennek nyomán 1983-ban valóban megszűnt. Utalt a zenészek továbbképzésére szolgáló stúdióhálózat kiépítésére is, amelyet az Országos Szórakoztatózenei Központ keretei között képzeltek megvalósítani – ez nem realizálódott –, illetve egy poplap beindítására, amely szakmai-kritikai fórumként szolgált volna, valamint kielégítette volna a közönség hírigényét is. Ez utóbbi vállalkozás torzóban maradt, ugyanis az első zenei szaklap ugyan megjelent 1982 novemberében Poptika címmel, de mindössze egyetlen szám látott napvilágot belőle, mert a továbbiakat betiltották. A Pick Up című lap alig néhány számot ért meg, a Pop-panoráma című Zeneműkiadó-kiadvány első számát ideológiai és ízlésbeli okokból be kellett zúzatni, míg az öt kiadást megélt POLIfon című könnyűzenei lap sem kapott állandó megjelenési engedélyt.

A zenészek meghallgatják a főnököt, és közben magukban azt gondolnak, amit akarnak.
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Lendvai Ildikó harangozta be Tatán az ORI mellett létrehozandó másik koncertszervező irodát is, amely – minő meglepetés – éppen a KISZ égisze alatt működött, és az Ifjúsági Rendező Iroda (IRI) nevet kapta. Az IRI 1982. június 15-én jött létre a Művelődési Minisztérium belső utasításával az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda szervezeti keretein belül önálló gazdasági egységként, országos hatáskörrel. Első és egyben utolsó vezetője Gál Iván volt, aki az ORI-nál már bizonyított a hatalomnak, és majd az IRI 1988-as megszűnésével vissza is tért az anyaintézményébe. Központjuk a Budapest VI. kerületi Székely Mihály utcában volt, a könnyűzenei csoportjuk pedig a 32-esek terén működött. Saját bemutatkozásuk alapján a szervezet a tevékenységét „elsősorban az ifjúság szórakozási igényeinek felmérésében és kielégítésében fejti ki […]. Célja, hogy a tömegpolitikai rendezvényekhez, országos és megyei kulturális találkozókhoz színvonalas programot szerkesszen és valósítson meg. Az ifjúsági táborok, építőtáborok és az ifjúsági klubok programjainak szervezésében segítséget kívánunk adni mindenkinek, akik igénylik munkánkat.” Bemutatkozásukkor azt is tisztázták, hogy a budapesti nemzetközi countryfesztivált ők szervezik. Mint írták, „folytatni kívánjuk azokat a szórakozási formákat, melyek évek alatt jól beváltak, de konkrét terveink is vannak új rendezvények, eseménysorozatok beindítására is.” Nesze semmi, fogd meg jól – már ami az ORI monopóliumát illeti: pártállami felügyelettel hoztak létre még egy pártállami intézményt, ami mindössze azt jelentette, hogy a monopóliumot megduplázták, nemhogy megszüntették volna.

Lendvai Ildikó a tatai rocktanácskozáson a hatalom jól felfogott érdekeiből kiindulva azt hangoztatta: „A mi szemléletünkön kell változtatni ahhoz, hogy rájöjjünk: nem feltétlenül a KISZ-től idegen dolog egy ifjúsági koncert megszervezése. Egy ifjúsági rendezvényen ott a helye ennek a zenének. Most erre van igény, és ez a zene nem visel magán semmi gyanús ideológiai bélyeget. És aki úgy gondolja, hogy visel, az rosszul gondolja.” Ennek nyomán rendezték meg nemcsak az 1981-es szakszervezeti koncertet az óbudai Hajógyári-szigeten, hanem a dorogi, a Kecskemét mellett lévő tőserdei és a Szelidi-tónál tartott rockfesztiválokat 1981-ben. Annak a felismerésnek egyébként, hogy a rockzenészek értenek az ifjúság nyelvén, míg a hatalom képviselői – beleértve sokszor a KISZ-t is – nem igazán, egyik megnyilvánulása volt az 1976-tól évről évre megrendezett szolidaritási rockfesztiválok sorozata is, amelyet ugyan a KISZ szervezett egy-egy harmadik világbeli országnak a kommunizmus által támogatott függetlenségi mozgalma melletti kiállás deklarálására, de tömegeket csak úgy tudtak megmozgatni, ha híres rockzenekarokat hívtak meg. Így tehát semmi új nem volt a nap alatt, hacsak az nem, hogy immáron nyíltan deklarálva tudott egynémely koncert mellé beállni a KISZ. Mindezt persze csak úgy merték megtenni, hogy előtte egyeztettek a pártközponttal, és azzal is tisztában voltak, hogy belügyérek siserahada pásztázza majd a rendezvényeiket.

(Folytatjuk)

Az első rész itt olvasható.