Negyven éve tartották a tatai rocktanácskozást I.

Egyszer sem volt olyan alkalma a hazai rockszakmának a Kádár-rendszerben, hogy legkiválóbbjai egyszerre testközelből, kollektíven és egyenként is elmondhassák véleményüket a könnyűzenei életet irányító legfőbb hatalmasságoknak, akiktől válaszokat is várhattak a kérdéseikre. Persze a találkozó koreográfiája nem engedte ki a gyeplőt a hatalom tagjainak kezéből, ők diktálták a témákat, a zenészek pedig reagálhattak. Ez az egyetlen lehetőség 1981. március 23–25-én adatott meg nekik, amikor a Művelődési Minisztérium és a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) találkozót szervezett a tatai Mező Imre KISZ Továbbképző Központban. Apropót az éppen akkoriban formálódó szabadfoglalkozású zenei előadóművészek szakszervezetének megalakulása szolgáltatott, ez a téma volt a leghangsúlyosabb, hiszen a zenészek egzisztenciáját és érdekeit ezzel szerették volna megvédeni.  

Mező Imre Vezetőképző KISZ-iskola (KISZ-tábor), beatzenészek központi szervezésű találkozója állami vezetőkkel. A második sorban Németh Gábor, Bródy János, Tarján Pál, Benkő László, Molnár György, mögöttük Frenreisz Károly, Presser Gábor, Földes László (Hobó), az első sorban jobbra Szigeti Ferenc. Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

A tatai rocktanácskozás. Hátul középen Presser Gábor, mellette Zorán Sztenanovity, tőle balra Frenreisz Károly, az előttük levő sorban Németh Gábor, Bródy János, Tarján Pál, Benkő László (félig takarva), Molnár György
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Megjelent és érces hangvételével nyomot hagyott az utókorban Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes, de felszólalt a szintén miniszterhelyettesi sarzsival rendelkező Barabás János, a Minisztertanács Állami Ifjúsági Bizottsága titkára is, aki nem sokkal ezután, 1982 őszén az MSZMP KB agitációs és propaganda osztályának lett a helyettes vezetője, valamint Lendvai Ildikó, aki a pártvezetés utánpótlásának megfeleltethető Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) Központi Bizottságának (KB) kulturális osztályát vezette. A könnyűzenei életet irányító nehézágyúk ugyancsak szép számmal taposták egymás lábát Tatán: tiszteletét tette Szentkuti Pál, a Magyar Rádió szórakoztatózenei osztályának vezetője, Bolba Lajos, a Magyar Rádió könnyűzenei osztályvezetője (a két tisztség elnevezése bár hasonló volt, mégis jelentős különbség húzódott köztük, ugyanis míg Szentkuti Pál a már kész zeneszámokat szerkesztette beosztottjaival a műsorokba, addig Bolba Lajos leginkább azzal foglalkozott, hogy melyik dalból készítsenek felvételt, ezért is hívták más néven a rádiós szakzsargonban gyártási osztálynak ezt a részleget, ahol tulajdonképpen a legnagyobb befolyást gyakoroltak arra, mely dalokból legyen sláger), Pentz Zsolt, a Nemzetközi Koncert Igazgatóság könnyűzenei osztályának vezetője, Vass Gábor, a Zeneműkiadó szerkesztője, valamint soraik között találjuk Bors Jenőt és Erdős Pétert a Magyar Hanglemezgyártó Vállalattól (MHV), Bulányi Lászlót és Bali Györgyöt az Országos Rendező Irodától (ORI) és Péter Miklóst az Országos Szórakoztatózenei Központtól (OSZK). Ők vezették a diskurzust, amelynek fő célkitűzése az volt, hogy megvitassák a könnyűzenei műfajt érintő legégetőbb kérdéseket a magyar könnyűzenészek krémjével, mások mellett Benkő Lászlóval, Bródy Jánossal, Presser Gáborral, Zoránnal, Frenreisz Károllyal vagy Nagy Feróval és Hobóval.

Színpadról fogdába

Mi tagadás, a populáris zenészeknek kapóra jött a lengyelországi politikai erjedés, mert éppen abban a kérdéskörben történt előrelépés ebben a szocialista országban, ami őket is a lehető legérzékenyebben érintette: az érdekvédelemben, ami aprópénzre váltva annak lehetőségét és reményét vetítette előre a zenészek számára, hogy végre lesz legális munkaviszonyuk és folyamatos társadalombiztosításuk. Mindez addig ugyanis nem adatott meg nekik, holott tényleg megállás nélkül dolgoztak, csak éppen a pártállam nem ismerte el munkavégzésük helyszínét legitim munkahelyként, emiatt pedig a közveszélyes munkakerülés vádja fenyegette őket (és ezzel együtt a börtön, ami azért esetükben nemigen következett be), amit csak úgy kerülhettek el, hogy a személyi igazolványukba (amelyben a munkahely rubrikában legtöbb esetben nem szerepelt semmi) beletették az ORI-engedélyükről szóló papírt, amely félig-meddig elhitette a rend szigorú őreivel egy-egy igazoltatáskor, hogy dolgoznak. Ez legtöbbször hatásos volt, de nem mindig, és az akadékoskodóbb fakabátok őrizetbe is vehették akár a legnagyobb sztárokat is.

A tatai rocktanácskozás. A második sorban Németh Gábor, Bródy János, Tarján Pál, Benkő László, Molnár György, mögöttük Frenreisz Károly, Presser Gábor, Földes László (Hobó), az első sorban jobbra Szigeti Ferenc
Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

Gondoljunk csak bele: az egyik pillanatban még a Budai Ifiparkban tízezren tapsolnak egy zenésznek, hazafelé menet viszont igazoltatják, és nem engedik el, mert nincs beírva semmi munkahelyként a személyijébe, s ezért inkább bekasztlizzák egy éjszakára a rendőrőrsön. A legbizarrabb barakk diszkrét bája. Persze voltak kivételek a pop-rockzenészek között is, akik ideig-óráig el tudták intézni, hogy bejelentett állásuk legyen – így járt el Bródy János, amikor az Illés Klubot szervezte a Fővárosi Művelődési Házban, vagy Hobo, akit a nagy hatalmú MHV vett fel a komolyzenei klubjukat népszerűsítendő. A populáris zenészek nagy többsége azonban – leszámítva a vendéglátóipari zenészek mintegy tízezres tömegét – sokáig nem volt teljes körűen jogosult egyebek mellett a táppénzre sem, ahogy az utóbbi tíz-húsz évben az is kiderült, hogy a nyugdíjuk összegét is a bányászbéka feneke alatt állapították meg, ahonnan egyetlen kitörési pontjuk van: Kossuth- vagy Máté Péter-díjat kell szerezniük, és akkor megkaphatják nagyjából a mindenkori átlagnyugdíjat.

Itt nem lesz szolid a Rita!

A könnyűzenészek 1980 őszétől formálódó szakszervezete többek között ezeket az áldatlan állapotokat szerette volna megszüntetni, és persze az sem esett volna rosszul nekik, ha eltörlik az őket diszkrimináló giccsadót (ez 1983-ban meg is történt). A kádári vezetés azonban nem örült volna annak, ha a lengyelországihoz hasonló fejleményekbe torkolltak volna a események Magyarországon, ezért tett egy kis gesztust a zenészeknek, ugyanakkor kicsit rájuk is akart ijeszteni. A könnyűzenészek egyébként szervezkedéseikkel nem voltak egyedül, formálódott már a politikai ellenzék népi és urbánus szárnya is, az értelmiség lázadóbb része pedig versekben, prózákban illette kritikával a Kádár-rendszert. Ezt persze nem nézte ölbe tett kézzel a rezsim, a Fiatal Írók József Attila Körét például 1981-ben, alig két héttel a tatai rocktanácskozás előtt be is tiltották. Ez utóbbiban nyilvánvalóan nagy szerepe volt a magyar–latin szakon bölcsészdiplomát szerzett, irodalomtörténész kandidátus, Vörösmarty-kutató, Írószövetség-titkár Tóth Dezsőnek, aki korábbi szerzetesi előéletéből fakadóan visszafogott, előzékeny stílusáról volt ismert, ám Tatán élesen kirohant a hazai könnyűzene vadhajtásai ellen.

Nem az Omegával vagy a Fonográffal volt baja, hanem többek között a Neoprimitív zenekar Szolid a Rita című számával, ami persze az ő szintjére soha nem jutott volna el, ha Bali György ORI-igazgató előzetesen erre nem készíti fel (érdekesség, hogy a Neoprimitívnek nem is volt ORI-vizsgája, mert a zenészei azt hangoztatták, hogy minek tegyék azt le, ha úgyis könnyűszerrel elvennék tőlük, így viszont nem kockáztattak semmit). A lengyel Szolidaritás fényében ez a dal adta volna magát, hogy az ottani krízisről szóljon, de már 1978-ban elkészült, és a szolidaritási rockfesztiválokat parodizálta, ami persze a lengyel válság miatt új megvilágításba került. A tárca helyettes vezetője utalva a dal egyik sorára, méltatlankodva harsogta, hogy „Itt nem lesz szolid a Rita!”, a zenészek pedig vegyék tudomásul, nem lehetnek olyan együttesnevek, mint például Bizottság, ami szerinte nyilvánvalóan az MSZMP Központi Bizottságát figurázza ki (és az akkoriban folyamatosan a sorok között olvasó társadalom sajátos értelmezése miatt nem is sokat tévedett). Beszédében az atyáskodó hangnem keveredett a hatalmi pozícióban lévő emberével: „Kérem szépen még megmondom, hogy mi a francnak, már bocsánatot kérek, olyan neveket adni az együtteseknek, hogy Orgazmus. Vagy magyarázzák meg nekem, hogy miért adnak egy együttesnek olyan nevet, hogy URH. Most azt mondják, hogy na, ez az öreg pali itten micsoda prűd vagy micsoda izé. Hát nem értik, hogy itt tulajdonképpen (a) normális emberi ízlés van megfricskázva az orra alá? Bagatell dolog, elismerem, soha az életben a Művelődési Minisztérium ebbe nem fog beleszólni, hogyan nevezzenek egy együttest. De azért mégis, gondolják meg, jó ez maguknak?”

A fenti és hozzájuk hasonló alternatív zenekaroktól Bródy János, Benkő László és Presser Gábor különböző mértékben és stílusban ugyan, de elhatárolódott, érvelésük és logikájuk szerint nem is tehettek mást, hiszen azt a jelenlévők közül sem vitatta senki, hogy nem űzték olyan módon és szinten a zenélést, mint a hatvanas évek nyolcvanas évekre „nagy öregekké” avanzsált „nagy generációja”. Bródy János – akit a kis Lech Walesának is neveztek akkoriban rockberkekben, mivel ő lett a szabadfoglalkozású zenei előadóművészek szakszervezeti bizottságának elnöke – később úgy nyilatkozott, ezt azért mondta, mert ezeknek az együtteseknek ORI-vizsgájuk sem volt. Persze az elhatárolódást ki-ki a maga nyelvezetében és lelkületével olvasta újra meg újra. Az alternatív zenekarokon kívül – akiket persze erre a háromnapos dzsemborira a hatalom logikáját követve érthető módon meg sem hívtak – az éppen ekkor az illegalitás és legalitás határán tántorgó Beatrice tagjai is úgy érezték, elárulták őket a kollégáik. Azért azt gyorsan tegyük hozzá, hogy az Omega és az LGT 1980-ban elvitte magával a Beatricét egy országos ORI-turnéra, ami azon túlmenően, hogy jó néhány rajongót jelentett pluszban, nem kis bátorságra vallott, hiszen Feróék már akkor sem voltak a rendszer kegyeltjei. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a KISZ reformszárnya volt, amely a híres-nevezetes „fekete bárányok” fesztivált rendezte meg, így a Beatrice körül kialakult összkép mindenképpen nagyon összetett és árnyalható. Az viszont tény, hogy 1981-re helyzetük annyira tarthatatlanná kezdett válni, hogy Tatán már kevéssé tudtak befolyással lenni az eseményekre, és következetes álláspontjuk miatt a Beatrice margóra szorítása már csak idő kérdése volt. Ez még ebben az évben be is következett, az újonnan létrejött könnyűzenei szakszervezet monstre rockfesztiváljára 1981 augusztusában a Hajógyári-szigetre belügyi nyomásra már – Presser Gábor vallomása alapján – meg sem hívhatták őket, s így Nagy Feró feloszlatta a csapatot. Nem kellett azonban sokáig szomorkodnia, mert a Bikini megalapításával egy új fejezet vette kezdetét a későbbi Kossuth-díjas előadóművész munkásságában.

(Folytatjuk)