Nem volt apáca, és fiú sem lehetett

Félszáz év nagy idő, ennyi telt el Zalatnay Sarolta első nagylemezének megjelenése óta. Noha a címe és egyben nyitószáma a Ha fiú lehetnék – egy nyilatkozata szerint ez volt a kedvenc száma erről a lemezről –, messze nem ez a legnagyobb slágere, hanem a Nem vagyok én apáca és a Tölcsért csinálok a kezemből. Ötven év ide vagy oda, Zalatnay Cini ezeket a számokat a mai napig énekli, örökzöldek lettek, és a közönség is mindig kiköveteli ezek eléneklését a művésznőtől, hiába telt el a kezdetek óta fél évszázad. Az apácás dal olyannyira Cini védjegyévé vált, hogy még az 1985-ben megjelent (és utána még több alkalommal utánnyomott) könyvének, valamint az ugyanebben az évben kiadott válogatásalbumának is ez lett a címe.

Zalatnay Sarolta

Zalatnay Sarolta a táncdalfesztiválokon aratott óriási sikerei ellenére nem kapott rögtön alkalmat arra, hogy nagylemezen is bizonyítson, de ez nem volt egyedi eset, a másik két nagy vetélytársának is ekkor jelent meg az első nagylemeze. Úgy látszik, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak (MHV) 1970 volt az „áttörés éve”, ekkor látták elérkezettnek az időt arra, hogy a három „beatlány” mindegyikével elkészíthessék a bemutatkozó lemezüket, ami alapvetően a könnyűzenei életben az első osztályba sorolás feltétele volt. A hazai popszcénában ez az állapot 1977-ig így is maradt, addig csak nekik hármójuknak (Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta) és negyedikként Harangozó Terinek jelenhetett csak meg önálló nagylemeze.

Nagyszájúaknak kevesebb lemezt

Zalatnay Sarolta így emlékezik: – Nem gazsuláltam a lemezgyár vezetőivel, nem voltam jó barátságban ezekkel az urakkal, mert azt gondoltam, hogy elég, ha jól énekelek. Aztán, amikor elmondtam a véleményem, és az nem felelt meg például Erdős Petinek – Isten nyugosztalja! –, közölte velem, hogy rendben, de akkor nem jelenik meg a lemez decemberben, hanem csak január végén kerül majd a boltokba. És bármennyire is szeretik a dalokat, a január végi lemezekből nem adnak el annyit, mint a karácsony előtt is kapható albumokból. Valószínűleg nem tetszett nekik, hogy rendszeresen ellentmondtam, renitenskedtem, hogy nagy volt a szám. Mert mindig is nagy volt a szám, nem rejtettem véka alá a véleményem, ez pedig nem mindig volt jó.

A Metró együttes koncertje 1968-ban. Rédey Gábor, Zalatnay Sarolta, Sztevanovity Zorán, Veszelinov András, Sztevanovity Dusán, Schöck Ottó
Fotó: Fortepan/Braun Antal

Valóban, Zalatnay első nagylemezéről már 1969 karácsonya előtt felröppentek a hírek, de még a Magyar Ifjúság 1970. január 9-i számában is arról panaszkodik az újságíró, hogy nem lehet kapni, de remélhetőleg 1970 januárjának közepén már a boltokban lesz. Állítólag a borító elkészítésének késedelmére hivatkoztak az MHV-ben, ami miatt késett a kiadás, az énekesnő pedig akkor még úgy nyilatkozott – vagy csak vigasztalta önmagát –, hogy talán nem is baj, ha késik a lemez, mert így egy időben lesz látható a tévéshow-ja a nagyközönség számára a lemez megjelenésével, s így talán még nagyobb számban tudják majd megvenni az albumot. Ráadásul karácsonyra már megjelent két kislemeze, az egyikre az angliai felvételeiből választottak ki kettőt, a másikra a Betonfej és az Oszkár című dalokat rakták. Az ominózus újságcikk azonban az utókor szemszögéből nézve elárulta, hogy még nem alakult ki a végleges számlista, ugyanis tíz dalról írtak – ebből hét új –, miközben a lemezen végül tizenkét szám lett. Még az énekesnő sem mondta meg, melyik Metro-számot választották ki a lemezre, azt viszont megjegyezte, hogy a Tölcsért csinálok a kezemből rajta lesz. Arról is határozott hangon nyilatkozott, hogy a Metrót szeretné maga mellett állandó kíséretnek, mert addigra már eldöntötte, hogy nem a táncdal, hanem a beat az igazi profilja. Ebben persze nem kis szerepe lehetett Frenreisz Károlynak, akivel akkoriban járt Zalatnay, és aki a Metro oszlopos tagja volt nemcsak basszusgitárosként és szaxofonosként, hanem immáron egyre hangsúlyosabban zeneszerzőként is. Zalatnay azonban erről szemérmesen hallgatott, ezzel párhuzamosan a lemezcímhez kapcsolódóan még azt is megemlítette, hogy sokáig fiú szeretett volna lenni. Az interjúban mindössze annyit említett meg, hogy a Metro stílusa áll hozzá legközelebb a beatzenekarok közül. Azt viszont nem hallgatta el, hogy a lemezfelvételek közben vakbélgyulladást kapott, ami miatt operálni kellett, ám a beavatkozás után mentek vissza a stúdióba, és a hanganyagon nem érződnek a fizikai megpróbáltatások.

Becsődölt erkölcscsőszök

A lemezcímadó Ha fiú lehetnék már az 1970. februári slágerlistákon szerepelt a Magyar Ifjúságban, és még jó ideig tartotta is magát a legnépszerűbbek között. Igazi lemezindító nóta, a maga vadócságában abszolút illik az akkor huszonhárom éves Zalatnay Cinihez. A dal érdekessége, hogy nincs szólórész benne, hacsak azt a néhány taktus kiállást nem tekintjük annak, amikor a zeneszerző Frenreisz Károly a szaxofonját fújja. Sztevanovity Dusán szövege is bohókás, hiszen azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha az énekesnőből fiú lenne: sokkal szabadabban élhetne, nem kellene elszámolnia a csókjaival, és akár egy hétig is mulatozhatna. Ezt a fajta majdhogynem felelőtlennek beállított férfiúi magatartást irigyli a nóta szövege, miközben lány létére ő is elvárja a hűséget a szerelmétől.

Zalatnay Sarolta első nagylemezének borítója

A szám szerepel a Zalatnay-tévéshow-ban, ahogy a következő, Vörös rák című is. Utóbbi tagadhatatlan Metro-stílusú dal, amely dobszóval kezdődik és igazi rock and rollba csap át, S. Nagy István meglehetősen bugyutácska szövegével egy olyan lányról, aki irtózik a ráktól mint finom falattól. A Szivárvány nagyon finom táncdal, amire akár az ötórai teákon is szívesen táncolhattak a fiatalok. Dusán szövege a szivárvánnyal jelképezi azt, hogy mindig bekövetkezhet valami látványos jelenség vagy történés, ami eltereli a figyelmünket a szeretteinkről, ám ez csak talmi dolgokat szül, és emiatt elveszíthetjük azokat, akik igazán szeretnek minket. Erről a tévútról azonban mindig van visszaút, csak kérdés, hogy mekkora áldozattal járt az, amíg letértünk az igazi utunkról.

A Majd a hetedik után rövid, ámde annál érdekesebb dal, a maga dinamikus lendületével igazi klubnóta, amire a fiatalok jó kedvvel rophatták a táncot a Metro Klubban. Egy magát kérető lányról szól, aki nem akar kötélnek állni, amikor a fiú unszolja. A hetedik mint kabalaszám egész jól hangzik a szájából, hiszen ígérete szerint hét nap után talán majd rááll a kérés teljesítésére, de addig türelmet kér a fiútól. A slusszpoén az, hogy végül kiböki: lehet, hogy elegendő lesz hét perc is. A cenzúra slendriánságára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a szocialista erkölcs csőszei nem gördítettek akadályt az elé, hogy elhangozzon a számban az, hogy „A hetedik után jöhet szex is talán”. Ilyen szókimondás nemhogy ritka volt, de elő sem fordulhatott a hetvenes évek elején, még akkor sem, ha az új gazdasági mechanizmus némileg nagyobb szabadságot sugallt a művészeti szereplőknek. Kétség nem férhet hozzá, a csőszök becsődöltek: a többféle cenzurális hatalmi plénum – sanzonbizottság, MHV, Országos Rendező Iroda, Magyar Rádió és Televízió – egyike-másika egymásra mutogathatott, hogy hogyan is fordulhatott elő ekkora stikli, de a lemezt még csak vissza sem vonták. Nagyon úgy tűnik, a szexualitás témája kevésbé zavarta az elvtársakat, mint az, ha valaki a pártállami rendszert bármilyen burkolt formában is kritizálta, de ez a baki akkor is döbbenetes.

A Várlak című szám Sztevanovity Zorán kompozitori vénáját dicséri, igazán könnyen megjegyezhető dallama van, amire ellágyul a lányok szíve, és ez is jól áll Zalatnay Saroltának. Kicsit talán a Beatles Penny Lane-jére emlékeztet hangulatában, de a dallamvezetés egyáltalán nem onnan van. Ennek költői képektől hemzsegő szövegét S. Nagy és Dusán együtt követték el a hivatalos bejegyzés szerint, és süt belőle az elszántság, az, hogy a lány addig várja szíve választottját, amíg csak kell. Igaz, egy helyütt azt is énekli Zalatnay, hogy a vén keselyűt a feje fölül már egyre nehezebben tudja elűzni, mert ereje fogytán van. Ha már a Beatlest emlegettük: az A oldal egyértelműen legsikeresebb, egyben zárószáma, a Tölcsért csinálok a kezemből kellőképpen emlékeztet az Ob-la-di, ob-la-dára, ami megint csak alátámasztja a magyar néplélek operetthez és persze egy kicsit a magyar zenészek nagy példaképekhez való vonzalmát is. A nagy angolszász elődök ihletése azonban rögtön más megvilágításba kerül, ha azt nézzük, hogy bizony nekik is volt hová nyúlniuk, erre utal az utolsó előtti, nem kevéssé maliciózus versszak is Szenes Iván tollából: „Hazamegyek, otthon a Beatlesek / Legújabb nagylemeze vár / Nem akarok hinni a fülemnek / Ismerős egy kicsit már”. Épp ezért énekelheti a refrénben ezután, hogy „Bácsi, ravasz ez a módi / Nekem jó, ahogy van”. A dallal kapcsolatban nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ez a szám olyannyira beleivódott a zenei köztudatba, hogy nincs ember, aki ne ismerné vagy ne bulizott volna már rá, hiszen arra tökéletesen alkalmas a maga lüktető ritmusával.

Apáca, aki egy szót se szól

A nagylemez B oldala egy hasonlóan nagy kaliberű számmal kezdődik. A Nem vagyok én apáca Schöck Ottó igazi slágeres szerzeménye, ami zenei benyomásait illetően szintén erősen magán viseli a Metro együttes bélyegét. S. Nagy István szövege rávilágít, hogy akkoriban egyedül járkálni az utcán lányoknak nem volt túl ildomos, de a főhős ezt visszautasítja, énekelvén, hogy nem élhet bezárva, és egyébként sem szeret otthon egyedül ücsörögni. A „furcsa lány” kifejezés még onnan is eredhet, hogy a hagyomány szerint Zalatnay Sarolta volt az első a magyar rocktörténetben, aki miniszoknyát húzott fellépései alkalmával, ami aztán kisvártatva divatot teremtett, nemcsak a rajongók, de az énekesnők között is. Eközben a dalszöveg szerint az énekesnő élénken figyeli, ki hogyan öltözik, és az új divatra is kellőképpen kíváncsi. A Mi ketten, s az éj sokak szerint az egyik legszebb lassú száma Zalatnay Cininek, mindenesetre valóban elvarázsolja azokat, akik ráhangolódtak. Frenreisz Károly harmóniadús zenéje szinte kézzelfogható közelségbe hozza a szerelmespárt, akiknek immáron beteljesült a vágya, az, hogy találkozzanak, igaz, ezt titokban kell tartaniuk. Bizonyára a tinédzserek a saját életükben is számtalanszor voltak ilyen helyzetben, amikor szüleik tudta nélkül töltöttek el egy kis időt a párjukkal, róluk szól ez a dal Sztevanovityv Dusán szövegével.

Brunner Győző nyugtalan dobritmusával kezdődik a Zöld borostyán, amelyben Zalatnay unisonót énekel a szólóban egyébként kitűnően visszhangoztatott gitárral. A csaknem ötperces nóta utolsó percében – miközben a refrént ismételgetik – mindenki megcsillogtatja hangszeres és énektudását, így nem lesz unalmas a cím folyamatos emlegetése. S. Nagy István szövege a szerelmet hasonlítja a zöld borostyánhoz, de szinte értelmezhetetlen, amikor azt írja, hogy „Mint piros tej / Csillogó zöld borostyán”. Régi motoros táncdalírók nevéhez – Lovas Róbert zeneszerző és S. Nagy István – fűződik a Majd meglátjuk című dal, ami viszont éppen emiatt kicsit kilóg a több közül a beathez képest jóval lágyabb hangzásával. A „Carpe diem!” életérzést jeleníti meg, ugyanakkor mindezt kellő ízléssel teszi, hiszen csak azt hangsúlyozza, hogy azokat a perceket kell megbecsülni, amíg együtt vannak azok, akik szeretik egymást, azon pedig nem érdemes aggodalmaskodni, hogy mi az, amitől egy emberi kapcsolat tönkremehet – ha bekövetkezik, azt úgyis észrevesszük.

A Metro együttes nagy slágerét, az Egy szót se szólj!-t Zalatnay Cini is felvállalta, és más hangnemben ugyan, mint az eredeti, de elénekelte. A hangszerelés, valamint a Metro első felvétele óta eltelt kis idő kifejezetten jót tett a dalnak, sokkal húzósabb, a zongora dögösebb lett, ami hangzásvilágában már tényleg átvezet bennünket a hetvenes évekbe, nem beszélve arról, hogy a női énekhanggal kicsit más értelmezést kap a nóta, ami most már azt mutatja be, hogyan viselkedik és vélekedik egy nő a sok csalódás után az éppen aktuális kapcsolatban. Színművészeti képzéseken kitűnő karakter- és szituációs játékot lehetne abból csinálni, ha ugyanezt a dalt egy férfi és egy nő énekelné el, ahogy az történt kis időeltolódással Zorán és Zalatnay esetében. A nagylemez zárószáma a fúvósokkal és a harangszóra emlékeztető billentyűjátékkal átitatott Karácsonyi kívánság. Külön érdemes felfigyelni arra, hogy nem angyalok szerepelnek benne, hanem egy hótündér, aki teljesíti a kívánságokat, nyilvánvalóan a cenzúrának való megfelelési kényszer miatt alkalmazott öncenzúra nyomán. A dal ugyan a karácsonyi ünnepkörre utal, mégis igazából egy szerelmes vallomás, mert a főhős azt kéri az égiektől, hogy lehessen együtt a szíve választottjával. Ennek dal szerinti végkifejlete kérdéses, ahogy az egy utolsó tételhez illik, mégis alapvetően harmónia árad belőle, s emiatt szívesen hallgatjuk akár újra és újra a karácsonyfa alatt is.