188 évvel ezelőtt tartották Katona József (1791–1830) Bánk bán című drámájának ősbemutatóját Kassán 1833. február 15-én, s utána pedig a nemzet életének meghatározó eseményeinek fénypontja lett.
Az író egykori barátja, a színész Udvarhelyi Miklós (1792–1864) meg volt győződve a mű kiválóságáról („remek”), s aki ezért választotta jutalomjátékául a darabot. Az 1819-ben véglegesített kézirat eleinte csak a kiadásra kapott engedélyt a cenzúrától, mert féltek annak felségsértő áthallásától, lázadásra ösztönző mondataitól. A nagyközönség tehát olvashatta drámát, de színre vitelének hatását csak később, 1833-tól tapasztalhatta meg. A hazaszeretetet (is) megfogalmazó színmű egyre ismertebbé és jelentőségteljesebbé vált.
Katona József. Vasárnapi Újság, 30. (1883. április 15.) 15. sz. 233. (A kép lelőhelye: Országos Széchényi Könyvtár – Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis.)
Nem véletlen, hogy 1848. március 15-e estéjén, a Nemzeti Színház közkívánatra a nap betetőzésének szánta a darab műsorra tűzését, azonban az előadás nem mehetett le egészen, mert a forradalom heve elsodorta. A legenda szerint akkor a színpadon történt az a sorsdöntő találkozás Jókai Mór (1825–1904) és Laborfalvi Róza (1817–1886) között, amely lángra lobbantotta szerelmüket. Az író a „márciusi ifjak” egyikeként lépett a deszkákra, ahol az általános lelkesültségben, amikor a Gertrudis jelmezébe öltözött színésznő feltűzte a kokárdát Jókai kabátjára, tekintetük egybeforrt. A kialakuló párkapcsolatot – különösen az író köréből – nem mindenki üdvözölte, azonban idővel a szilárdnak bizonyuló házasság eloszlatta a kétségeket, s a házaspár a közélet meghatározó szereplői lettek.
Jókai Mór (1849). Vasárnapi Újság, 21. (1874. december 27.) 52. sz. 833. (A kép lelőhelye: Országos Széchényi Könyvtár – Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis.)
Az 1867. évi kiegyezéssel felélénkülhetett a kulturális élet, amelyben a színházakat kitüntetett érdeklődés övezte. A székesfehérvári Vörösmarty Kör 1869 végén indítványozta a város vezetőségénél egy színházi épület megépítését. A kezdeményezést adományozások és tettek követték, 1872-ben lefektették a Thália új templomának alapkövét, s 1874-ben pedig átadhatták ifj. Koch Henrik (1837/1840–1889) és Szkalnitzky Antal (1836–1878) által tervezett teátrumot. S mivel Székesfehérvár a magyar királyok temetkezési helyeként vonult be a történeti köztudatba, ezért a színházavató díszelőadásra a koronás fők egyikét, II. Andrást megidéző műként esett a választás Katona József Bánk bánjára.
A székesfehérvári színház. Vasárnapi Újság, 26. (1879. május 11.) 19. sz. 301. (A kép lelőhelye: Országos Széchényi Könyvtár – Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis.)
Az 1874. augusztus 22-i nyitó ünnepségről részletesen tudósított A Hon munkatársa, Szathmáry György (1845–1898), aki annál is inkább igyekezett érzékletes beszámolót adni az eseményről, hiszen a díszvendégek élén szerkesztőségi elöljárója, Jókai Mór volt. A meghívott előkelőségek egyike megjegyezte, hogy az avatáson megjelentek többsége a színészetet, az irodalmat és a tudományt képviselte, valamint számosan voltak – az akkor még csak – „hatodik nagyhatalom, a sajtó” buzgó napszámosai. A zsúfolásig telt nézőtéren alig várták a 7 órakor kezdődő díszelőadást, melynek nyitányát követte a Rákóczi-induló, felcsendültek a Szózatból vett motívumok, majd Jókainé Laborfalvi Róza elszavalta férje ez alkalomra írt költeményét, a Prológot
„Magyar királyok ösi városa,
Légy üdvözölt! Te, fejedelmeink
Lakása egykor, sirtanyája majd –
És koronánknak hű őre megint.
Mert a királyok hamva nem halott:
Belőle nemzet támad; ebben él;
Fenn küzd a szellem, alkot és teremt,
S az a por ott lenn érez, hisz, remél.
S a szellemnek is koronája van,
Mit el nem ronthat semmi földi vész,
Főpapjai, – Isteni kegyelmiből, –
Kik fölkenik: Költő, tudós, müvész. (…)
Tanuld megérdemelni koronád.
Hódits – s szeressen, kit meghóditál!
A szellemország tartományiban
A kit minden szeret „az” a király!
S áldott legyen a szentelt csarnok itt:
– Ments vár – és templom – és királyi lak
Áldott a város, melynek áldozat-
Fillériből épült oltárilag!
Dicső nép: vedd át hálaszózatunk
A multért! – Üdv kisérje a jelen
Müvét! – A mit jövődnek áhitunk:
Az, hogy hazánk örök s boldog legyen.”
A vers utolsó hazafias érzéseket fokozó sorainak elhangzása után a közönség tomboló tapsviharban és éljenzésben tört ki. (A teljes mű megtalálható A Hon 1874-es reggeli kiadásának augusztus 23-i számának a címlap alján szereplő tárcarovatban.) A kitartó tetszésnyilvánítás hatására Jókai Mór feleségével a karján már majdnem a nézők elé lépett volna, de karmester sietősen folytatásra intette zenekarát, ezért sokan sajnálták, hogy a pár együttes nyílt színi ünneplése elmaradt. S ezután került sor a nagy sikerű Bánk bán előadására, melyben kitűnt Laborfalvi Róza bravúros Gertrudis királyné alakításával.
A díszvendégek a sikeres bemutató után banketten gyűltek össze, ahol pohárcsengések közepette mondtak egymásra köszöntőket, melyekben elsősorban Jókait éltették, mert külföldön művei dicsőséget és becsületet hoztak a magyarságnak, illetve mert ünnepi költeményében a hazafias érzületet kifejezően jelenítette meg. Jókaiék éjfél után, fél egy körül visszavonultak. A társaság ott maradt tagjai egyetértettek abban, hogy a színház létrejötte szép példája annak a középosztályra épülő működő polgári társadalomnak, amely Amerikát is felemelte.
A dualizmus kori kulturális élet értékközösségének egyik fontos alapja a hazaszeretet volt, és amely a székesfehérvári színházavatáskor is vezérmotívummá vált.
A szerző: Fabó Edit, a Magyarságkutató Intézet munkatársa
