Tündérország és lakói télen, nyáron

Ha valakinek kételyei volnának arról, hogy Székelyföld Európa legszebb és leg­izgalmasabb tartományai közé tartozik, azt két fotóalbum győzheti meg véglegesen.

Ha valakinek kételyei volnának arról, hogy Székelyföld Európa legszebb és leg­izgalmasabb tartományai közé tartozik, azt két – az idei könyvhétre megjelent – fotóalbum győzheti meg véglegesen. Az Előretolt Helyőrség Íróakadémia Székely Termék könyvsorozata ezúttal – a szépirodalmi alkotások mellett – Ádám Gyula és Fodor István székelyföldi fotóművészek munkáinak egy-egy tekintélyes gyűjteményét dobta piacra, a rajongók legnagyobb örömére.

Rajongók, bizony, ugyanis a két művésznek tényleges rajongótábora van. Ádám Gyula már több mint három évtizede fotózza a székely embereket és a székelyföldi élet különleges mozzanatait, elismert és közismert művész. Fodor István fél évtizede robbant be a köztudatba, de akkor tényleg robbant. Repülőgépről készített, lélegzetelállító felvételei – a Székelyföld madártávlatból című sorozat – hónapok alatt nemzetközi hírűvé tették a művészt, akit addig leginkább jeles orr-fül-gégészként ismertek a székelyek.

Székelyföldről jelent meg számos fotóalbum és képeskönyv, de aligha érhet a két új album nyomába. A székely táj szépségét még soha ilyen expresszíven nem láthattuk, mint Fodor István felvételein. Ehhez szükséges volt a légi felvételek ötlete és a bátorság is egy kis repülőgépből folyamatosan „kilógni”, emellett rengeteg természetjárás, sok türelem. Fodor István ugyanis megkereste, kivárta, kileste, hogy a legszebbet hozza ki a székely tájból. Tündérországot.

Akár nyár, akár tél, bármilyen évszak is van, csupa csoda és gyönyörűség mindenütt. Akadnak olyanok is, akik kifogásolják, hogy a tartomány árnyoldala – hiszen vannak bőven lepusztult zónák is arrafelé – nem jelenik meg Fodor fotóin, de ezt számonkérni értelmetlen: Fodor István a szépség vadásza, ő ezt keresi és ezt akarja megmutatni, ehhez alanyi joga van, és ebben verhetetlen is. Tud is, türelme is van, szerencséje is van, hiszen nem mindennap sétál be az objektív fókuszába egy fehér, egy szürke és egy sárga ló, úgy, hogy közben a háttérben az Egyes-kő legyen.

A szépségen kívül van még egy fontos jellemzőjük a fotóknak: a gyakran jelen lévő szakralitás. Templomok, keresztek, a hívő ember hitének nyomai, ahogy beleépülnek, belesimulnak a természetbe. Isten jelenléte. Ezek a fotók már nem csak az esztétikum regiszterét mozgatják meg bennünk.

Sántha Attila – a székely szótárak szerzője – találón írja le előszavában, mit is láthatunk az albumban: „Vad, pompázatos, színeváltó, cseppet sem melankolikus táj ez, ahová az ember nem elvonulni megy, hanem azért, hogy együtt legyen a természettel, másokkal és magával. Igen, jó dolog, ha az ember néha együtt van magával. És Istennel, legyen Ő akár haragos vagy éppen jókedvében. Indulatok, érzések forronganak, s lassan rájövünk, miért csak a langyosakat köpi ki a Fennvaló.”

Bár ismerünk tőle lélegzetelállító tájfotókat, Ádám Gyula ebbe az albumba azokból nem válogatott be. Szinte kizárólag arcokat és a székely népi élet jeleneteit örökíti meg. Legelőször is a félelmetes jelző jutott eszembe erről a gyűjteményről. Csodálatosak, kegyetlenek, szívfájdítók ezek a fotók, és sokkolják azt, aki a könyvet átlapozza. Míg Fodor István bemutatja Tündérországot, Ádám Gyula annak lakóit mutatja be.

És bizony Tündérországban nehéz az élet, látszik ez szinte minden arcon, minden ráncban, látszik a sáron, az omladozó falakon, szúette tárgyakon. A szegénységen és a szerénységen. De lett légyen gyermek vagy halálra váró öregember, nincs egy arc a könyvben, amelyből ne sugározna a méltóság és annak tudata, hogy a ránk mért sorsot és történelmet viselni kell, a ránk mért életet élni kell. Senkin nem látszik, hogy el akarna menni onnan.

„Ádám Gyula önnön népének – egy fegyelmezett és híresen szorgalmas, ugyanakkor szenvedélyességéből adódóan féktelen és szeszélyes katonanépnek – közelmúltját és jelenét örökíti meg, mondjuk így: az ezredforduló évtizedeit. De ebben a kortárs időben ott a történelem, hiszen számos képet akár a 18–19. században is lencsevégre kaphatott volna egy időutazó fotográfus. Ott van a »ki tudja, merre, merre visz a végzet«. És minden egyes fotográfiában ott van Isten, ott van az a konok hit, ami a székelyeket nehéz történelmükön átsegítette. Szívszorongató gyűjtemény ez a csodálatos album, aligha akad olyan magyar ember, aki száraz szemmel végig tudná lapozni” – fogalmaz az album hátlapján lévő ajánló.

Mindkét albumra érvényes ez a kijelentés. Lehet, hogy láttunk elszórva csodálatos és döbbenetes képeket Székelyföldről és a székelyekről, de ilyen mennyiségben és töménységben, ilyen expresszionista módon egybeszerkesztve egészen bizonyos, hogy nem.