Verset mondani felemelő érzés

Amióta bezárták az iskolákat a világjárvány miatt, mert otthon jobban tudnak az emberek vigyázni egymásra, azóta a tárcaíró tanító lett, legalábbis az otthonában.

Happy little girl watching a movie on the computer with her father at home Fotó: @Mario Piero

Amióta bezárták az iskolákat a világjárvány miatt, mert otthon jobban tudnak az emberek vigyázni egymásra, azóta a tárcaíró tanító lett, legalábbis az otthonában. Azt már megszokta, hogy írni, olvasni és számolni tanítja első osztályos kislányát, de verset még nem tanult vele. Viszont ennek is eljött az ideje.

Osvát Erzsébet Három cimbora című versét kellett megtanulni, és a tárcaírónak komolyan el kellett gondolkoznia azon, hogyan is tanulunk verset. Mikor fiatal volt, akkor úgy tanult verset, mint a szél. Valamiért nagyon könnyedén ment, elolvasta néhányszor, aztán mintha életre kelnének a szavak, úgy röpdöstek körbe-karikába körülötte.

– Először az első két sort mondjuk el háromszor, aztán a második két sort, majd a harmadikat, utána ezt a hat sort fogjuk elmondani háromszor egymás után hangosan – mondta a tárcaíró, és belekezdett ő is, mondta a verssorokat a lányával együtt, és újra azt a felemelő, boldog érzést tapasztalta meg, amit mindig is, amikor verset mondott.

Nem volt ez mindig így, mert amikor a tárcaíró általános iskolás volt a kommunizmus idején, nem kérdezték, ki akar versmondó versenyre menni, hanem kijelölték. Dorina nevezetű osztálytársa kapta a feladatot, aki viszont sok mindent szeretett, például Rejtő Jenő ­könyveit olvasni az órák közötti szünetben, de verset, azt éppen egyáltalán nem szeretett mondani. Ezt viszont nem merte elárulni senkinek, titok maradt, ahogy az is, honnan szerezték meg a szülei a Vanek úr Párizsban kéziratát. Volt egy időszak ugyanis, amikor azt olvasta a tanórák közötti szünetben, a kéziratot, illetve annak valamilyen legépelt változatát. Nagyon vagány dolog volt ez a kéziratolvasás tizenkét évesen. Mindenki irigyelte is őt, aki, akárcsak Vanek B. Eduard, tériszonya miatt szívesen tartózkodott gardróbszekrényekben. Legalábbis egy alkalommal azt mondta, hogy ha még egy versmondó versenyre kell mennie, bezárkózik a gardróbszekrénybe. Mondjuk az iskolában gardróbszekrény éppen nem volt, de bezárkózni lehetett pár helyre. Mindez azért érintette mélyen a tárcaírót, mert mindig is szeretett volna versmondó versenyre menni. Őt viszont nem jelölték ki erre a feladatra a kommunizmusban, kérdezni meg nem kérdezte senki, mit szeretne.

Aztán négy évvel később, a rendszer bukása után a középiskolában már kérdezték, ki akar versmondó versenyre menni, és a tárcaíró akart is, egészen addig, amíg az előválogatón meg nem hallotta az egyik lányt József Attila Kései siratóját egyszerre üvöltve és sírva elszavalni. A tárcaírónak akkor ment el a kedve az egésztől, mert kedvét szegte a két lány, akik közül az egyik nem akart, a másik nem tudott verset mondani.

Eljött az este, a tárcaíró kislánya, ahogy az egész osztály, ott állt a számítógép kamerája előtt, és mondta a tanító nénivel együtt: „Sándor, József, Benedek / hozza már a meleget. / Mindhármukon hátizsák / Jönnek hegyen-völgyön át.” A tárcaíró is motyogott valamit magában, de senkinek be nem vallotta volna, hogy Osvát Erzsébet versét.