Watson doktort az is ismeri, aki nem ismeri

Az Arthur Conan Doyle megteremtette legendás detektív számos, jól ismert históriája közül az idén 120 éves A sátán kutyája ma olvasva is méltó a hírnevére.

Mielőtt olvasónk kikérné magának, hogy a saját szakállamra rangsorolom itt az Arthur Conan Doyle megteremtette legendás detektív számos, jól ismert históriáját, hadd áruljam el, hogy valóban a legnagyobb hatású könyvre gondolok, a detektívregények detektívregényére, amiről még Szerb Antal, a műfaj elszánt ellensége is elismerte, hogy „feltétlenül művészi” (az érettségi tételek közt is szerepel!). Ez az 1902-ben megjelent The Hound of the Baskervilles, azaz A sátán kutyája. És a témához illőn hadd tegyem föl amúgy sherlockosan a kérdést: észrevette, Watson, hogy nem stimmel az évszám? Tudniillik az 1902-es megjelenés a regény első önálló kiadása, viszont a folytatásos történetet már 1901-től elkezdte közölni a Strand Magazine.

A Strand Magazine 1901-ből

Ha föllapozzuk a könyvet – jómagam a Móra Könyvkiadó 1984-es, Árkos Antal fordította, puha fedeles, teljes szétesés határán álló példányát – az egyes fejezetek végén rögtön föl is fedezzük a folytatásos közlésre utaló nyomokat. Legalábbis észrevehetjük, milyen erősen ingerelne minket a Strand Magazine a következő számának a megvásárlására, hogy minden epizód-fejezet ilyenformán végződik:

Az önálló kötet első kiadása 1902-ből, szecessziós borítóval

„Többet most nem írok erről. Annál érdekesebb lesz legközelebbi beszámolóm.” „Egyetlen napnak sem szabad elmúlnia anélkül, hogy ne tennék meg minden tőlem telhetőt – bárhogy is, de le kell lepleznem a különös idegent!” „Nevessen csak, barátom, de higgye el, nagyon örülnék, ha már újra itthon látnám épségben a Baker Streeten.”

Sherlock Holmest és barátját-segítőjét, dr. Watsont az is ismeri, aki nem ismeri. A vaslogikájú detektív szikár és komor meg a doktor áldozatkészen lelkesedő figurája szinte olyan irodalmi-popkulturális archetípussá vált, mint Don Quijote és Sancho Panza. Watsont egyébként az eredetileg szintén orvosként praktizáló szerző önmagáról mintázta, vagy magáról írt paródiát, ha úgy tetszik. Egyben Watson a mindenkori ideális olvasó is: egyszerű, de becsületes lélek, aki csodálattal csüng a nagy detektív mondatain…

A Sátán kutyája ma olvasva is méltó a hírnevére. A racionalitás nyüzsgő, világvárosi Londonából a kísérteties devoni lápvidéken sötétlő, komor, ódon Baskerville Hallba (utóbbi is valós helyszín) vezető nyomozás során megkapunk mindent, amire vágyunk: egyre jobban összekuszálódó szálakat, misztikumot, hamisítatlan, angol gótikus rémregény-hangulatot, bűnt, ármányt, szerelmet és igazságot, és persze minden ilyen írásmű valódi főszereplőit: az utolsó lapokig őrizgetett titkokat.

A hangulat mellé pedig társul valami békebeli, régimódi biztonságérzet: olyan világban járunk, ahol még semmi nevetséges nem volt abban, ha egy férfi magányosan, vagy legalábbis kevesedmagával elindult, hogy síkra szálljon az igazságért.

És micsoda élvezetet jelentenek még Holmes okfejtései, akinek saját büszkesége egyetlen gyöngéje! Mikor a történet elején Watson hazatér a klubjából a Baker Street-i lakásra, ahonnan Holmes elküldte, hogy nyugodtan gondolkodhasson, először azt hiszi, otthonuk kigyulladt, pedig csak a jó detektív pipázta-kávézta agyon magát. Aki blazírtan megengedi barátjának, hogy ablakot nyisson, majd kifejti:

„Fura, de nekem az a véleményem, hogy a koncentrált atmoszféra elősegíti a a koncentrált gondolkodást. Addig még nem jutottam, hogy egy ládába bújjak, ha gondolkozni akarok, de meggyőződésemnek ez volna a logikus következménye.”

Egy újrakiadás, borítón a történet egyetlen akciójelenetével

Érdekes, hogy bár a detektív maga a racionalitás szobra, aki ebben a történetben is leleplezi a misztikum álcáját viselő, ravasz bűntényt, valójában rendkívül misztikus figura, aki minden képességével kiemelkedik a közönséges emberek közül, például lápvidéki rejtekhelyén is képes patyolattisztán tartani öltözékét, de gyorsabban fut (bármennyi pipafüst ellenére) és lő is bárkinél.

„Óvatosan bukdácsoltunk tovább a sötétségben: körülöttünk szél koptatta, csipkés sziklaszörnyek, előttünk nyugodtan égő gyertya fénycsíkja. Semmi sem olyan csalóka, mint egy fényforrás távolsága a vaksötét éjszakában…”

Ezt a könyvet mindenkinek el kell olvasnia időnként. Csak a miheztartás végett.