2014 legfontosabb beszélgetései

Ebben az évben is sok jelentős költőt és írót szólaltattunk meg lapunkban. Az interjúkból válogattunk.

Az észt anyától és finn apától született világhírű írónő 2014-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként érkezett hazánkba. A könyves eseményen Budapest-nagydíjat kapott, és legújabb könyve, a Mikor eltűntek a galambok is megjelent friss magyar fordításban. Sofi Oksanennel a totalitárius diktatúrákról, az orosz agresszióról, és a múlt máig feldolgozatlan bűneiről beszélgettünk:

Úgy tűnik, a diktatúra struktúrái, amelyek a regényeimben megjelennek, mindenhol megegyeznek. Az elnyomás módszerei univerzálisak. A politikai agresszió, a kínzások, a leigázás egy tőről fakadnak, akárhol történjenek is. Jó példa erre a könyveim mexikói sikere. Sosem gondoltam, hogy a világ másik felén is érdeklődnek majd Észtország sorsa, vagy a Szovjetunió erőszakos terjeszkedése iránt. De mivel az elvándorlás Mexikóban is hangsúlyos kérdés, és az ő szomszédságukban is ott egy nagyhatalom, a problémáink hasonlóak, így nem ismeretlen számukra a regényeim világa.

Dobai Péter költő, író, forgatókönyvíró életművét 2014-ben Kossuth-díjjal ismerték el, majd a Nemzet Művésze elismerést is megkapta. Az irodalmi szekértáboroktól távol maradó alkotó fiatalon tengerészként szolgált, majd Szabó István filmjeinek forgatókönyvírója lett, és létrehozta az egyik legizgalmasabb kortárs költői életművet. Emlékekről, a tengerről és Rómáról kérdeztük.

Voltaire írta, hogy ha Isten nem létezne, ki kellene találni. Számomra ha a tenger nem lenne, ugyanúgy ki kéne találni. Nagy szavak, de a tenger nekem a mindent jelenti. Az érettségi után három évig dolgoztam hajókon a Balti-, a Földközi- és az Északi-tengeren. Ez az időszak egy külön élet volt az életemben. Amikor eltűnnek a partok, eltűnnek a kikötők és a szigetek, akkor jelenik meg a tenger, akkor érezzük meg a hatalmasságát, hogy mindent magában foglal, hogy jóval az ember előtt jár. Csehov egyszer a Fekete-tenger partján sétálva meglátott egy fiatal hercegkisasszonyt, amint éppen a tengert nézi. Odalépett hozzá és megkérdezte, hogy mégis milyen a tenger? A kislány felnézett, ahogy a gyermekek szoktak a buta felnőttre, és annyit felelt: nagy. Nehéz ehhez mit hozzátenni. A tengerben kezdődött és ott is ér véget az élet. Az persze már más kérdés, hogy az ember méltó-e egyáltalán a tengerhez. Bár ha Ibsen gyönyörű sora eszembe jut: „A tenger maga az ember", arra gondolok, tenger és ember: egy. Mi, emberek mind a tenger emlékei vagyunk.

Dragomán György kilenc évvel a nagy sikerű A fehér király után új regénnyel jelentkezett. A Máglya egy diktatúra romjain épülő demokrácia története, legfőbb kérdése, hogy mit kezd az ember a szabadsággal. Az íróval az ügynökökről, Erdélyről és a szabadság terhéről beszélgettünk.

A múlt kérdéseit tisztázni kellett volna. Még mindig nem válaszoltuk meg, mi történt pontosan a diktatúrában, és most már talán nem is lesz rá lehetőségünk. Engem elkeserít, hogy eltelt 25 év a rendszerváltás óta, és ugyanott tartunk, ahol akkor. Ha van a könyvnek politikai üzenete, akkor az a saját csalódásom. A diktatúrák szempontjából kulcskérdés, hogy mi az igazság, és azt hogyan definiáljuk. Két dolog áll egymással szemben. A besúgás voltaképpen azt jelenti, hogy a szó erejével megváltoztatjuk a valóságot. A hatalom arra kényszerít, hogy a valóságon az ő szándéka szerint alakítsunk. Ennek ellenkezője a megbocsátás. Amikor valakinek megbocsátunk, ellenállunk a valóság erőszakos megváltoztatásának. Ez a folyamat érdekelt a regényben: hogyan illik össze a kettő, és hogy van-e bátorságunk megbocsátani.

A jelenkori világirodalom egyik legjelentősebb költője, a francia Yves Bonnefoy a Janus Pannonius-díj egyik kitüntetettjeként érkezett hazánkba. A díj átadását követő rövid pécsi beszélgetés után természetes közegében, írásban kérdeztük a költőt irodalomról, nyelvről és Európáról.

Nem létezik ember a nyelvet, a jelrendszert megelőzően. Az egyszerű biológiai élet a jel feltalálásával és a jelek alkalmazásával lép be az új, szellemi valóságba. De vigyázat! Nem csak az ember képes a jel észlelésére és a nyelv használatára. Egyszerűbb, kevésbé mély módon sok állatfaj is képes egyfajta beszédre. Ha az emberiségnek van jövője, akkor az a különböző nyelvek elsajátításában rejlik, már ha addigra nem irtják ki egymást a beszélő lények. Mert úgy tűnik, sajnos ebbe kezdtek bele.

A spanyol Jesús Carrasco 2013-ban megjelent Intemperie (Kegyetlen idő) című regénye a frankfurti könyvvásár szenzációja volt, a civilben reklámügynökségi szerkesztőként dolgozó szerző egyből berobbant az irodalom élvonalába. Jesús Carrascót – aki a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendégeként érkezett hazánkba – a regénye kegyetlen világáról és az ember erkölcsi kötelességéről kérdeztük.

Európa közösségét mi, mindannyian folyamatosan építjük. Néha rossz irányba mennek a dolgok, néha változik a tendencia, de összességében úgy érzem, a dolgok fejlődnek. Sokszor elfelejtjük azonban, hogy milyen összetett, problematikus ügy az unió. Panaszkodunk, felháborodunk, ellenállunk, mert nem látjuk át megfelelően a rendszert. De elég csak arra gondolni, hogy a második világháború óta mi mindent értek el az európai országok puszta összefogással. Realista vagyok, látom a problémákat, de sosem szabad elfeledkezni az eredményekről. Európa mindannyiunk felelőssége, együtt kell dolgoznunk érte.

Prima-díjas lett tavaly decemberben Vathy Zsuzsa, akit elsősorban rövidprózája, novellái és kisregényei tettek ismertté a magyar irodalmi életben, de újságíróként, riportkönyvek szerzőjeként is jelentős munkát végzett. Szépirodalmi műveinek alapanyagát is gyakran riporteri módszerekkel gyűjtötte. Főhőse lehet 1956-ban meghurcolt villamoskalauz-nő, tehetséges budapesti cigány fiú vagy kortárs iparművész, a szerző egyforma empátiával és szeretettel fordul mindegyikük felé, és kitalált irodalmi figuráit is ugyanezzel az érzékenységgel ábrázolja. Életútjáról januárban mesélt a Magyar Nemzetnek és az MNO-nak.

„A Kivel találkoztam? című novellát közvetlenül a fiam születése után írtam, szinte mondatonként. Az ágyam mellett volt a papír, a toll, amikor felébredtem, és egy-egy mondat eszembe jutott, leírtam.” Később, amikor már a gyerekek nagyobbak voltak, este, ha lefektették őket, kiment a konyhába, ott írt. Mégsem tudja az íróságot család nélkül elképzelni. „A nálam idősebb generációban jó pár nőíró akadt, aki a gyermektelenséget az írás feltételének tekintette. Nem tudok eléggé örülni neki, hogy Lázár Ervinnek is, nekem is nagyon fontos volt a család.”

A ma élő legnagyobb költők egyike a szíriai születésű, végül Libanonból Párizsba kivádorló Ali Ahmad Szaid Eszber, művésznevén Adonisz. Ő is Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat vehetett át augusztusban Pécsett. Arab nyelven alkot, főleg prózaverseket. Különleges költői nyelvet alkotott, amelyben keverednek az arab és az európai költészeti hagyományok. Az arab költészet egyik megújítójaként tartják számon. Az arab világ problémáiról, nyelvről, költészetről kérdeztük a költőt.

Az arab kultúrában, akár fejlődéséről, akár a hanyatlásáról van szó, van egy központi erő: az újító, teremtő képesség. Ez az alkotó potencia a történelem egyes szakaszaiban gyenge, nem tud úgy érvényesülni, ahogy kellene. Most inkább ellene ható erők működnek, amelyek a vallást próbálják intézménnyé alakítani, és ezt az intézményt rákényszeríteni a társadalomra. Nem vagyok vallásos, de nem vagyok a vallás ellen sem. Csak az ellen, hogy ezt rákényszerítsék a társadalom egészére. Megítélésem szerint a valláshoz nem tartozás épp olyan tiszteletet és elismerést igényel, mint ha valaki vallásos.

Sajnálatosan kevéssé ismerjük a bolgár irodalmat, főleg a költészetet. Ezért is öröm, hogy a részben bolgár irodalomra szakosodott Napkút Kiadó felvállalta az egyik legismertebb kortárs bolgár alkotó, Georgi Goszpodinov gyűjteményes kötetének kiadását. Goszpodinov versei – főleg A nemzet cseresznyéje című kötete – a kilencvenes évek elején képesek voltak egy közös bolgár életérzést megfogalmazni, ami rendkívüli népszerűséget szerzett a költőnek. Ő úgy foglalja össze ezt a közös élményt: az elszalasztott lehetőségek, az elmaradt forradalmak, a meg nem történt események országa Bulgária. Szimpatikus vonása a szerzőnek, hogy szereti meghallgatni és megérteni honfitársait, ezért nem restellt egy oral history-gyűjteményt összeállítani a bolgárok szocializmus alatt szerzett élményeiből. Regényei is népszerűek, magyarul egyelőre nem olvashatóak. Verseskötete bemutatóján beszélgettünk vele.

Goszpodinovnak az volt a legnagyobb meglepetés, hogy az oral history alapján nem az ötvenes évek tűnt a legsötétebb időszaknak, hanem éppen a rendszer végnapjai, a nyolcvanas évek: „Nem hittek már abban, hogy valami megváltozhat. Nem volt jövő. Minden, amit tettek, csak arra volt jó, hogy elfedje ezt a valóságot.” Az írót meglepte, hogy milyen sokan, több mint ötszázan jelentkeztek a felhívásra, pedig a bolgárok az ő tapasztalata szerint nem szívesen beszélnek arról, hogy mit éltek meg a szocializmus alatt. „Az embereknek szüksége van figyelmes fülekre, és az írónak ilyen fülnek kell lennie” – állapítja meg.

Sopronban született kétnyelvű, sváb családba, de tizenkilenc éves kora óta Berlinben él Terézia Mora. Magyartudását fordítóként kamatoztatta – mások mellett Esterházy Péter műveit ültette át németre – és íróként is egyre ismertebb lett. Legutóbbi regénye, a 2013-ban megjelent A szörnyeteg hozta meg számára pályája eddigi legnagyobb elismerését, a Német Könyvdíjat, amely az egyik legjelentősebb német irodalmi díj. Nem magyar nyelven alkot, de magyar gyökerei sokszor inspirálják: a nyelvi, kulturális utalásokat gyakran tetten érhetjük a szövegeiben. A szörnyetegben az író a depresszió nyomába ered, a regényírás során rengeteg kutatást végzett a betegségről. Erről is mesélt könyve magyar fordításának bemutatója előtt.

– Sok magyar szófordulat, idézet, szállóige szerepel a német szövegében. Ez tudatos játék, vagy jön magától?
– Sokszor magától jön, de nyilván észreveszem, és tudatosan eldöntöm, hogy maradjon-e. Én örülök ezeknek. Úgy vagyok vele, hogy kéz alatt nyomjuk csak be a németeknek a hungarikumokat. Észre sem veszik; azt hiszik, a sajátjuk. Nem szeretnék Németországban a díszmagyar szerepébe kényszerülni, másrészt viszont tudom, hogy ez az örökségem: az a plusz, amit hozzá tudok adni a német irodalomhoz.