Bomba üzlet

Azt hiszem, 1989. június 16-án a Hősök terén a jelen volt tömegből mindenki tudta, Magyarországon elkerülhetetlen a rendszer megváltozása; ezt gondolta még Kádár elvtárs is, aki ugyan nem volt jelen az eseményen, otthon dekkolt egy kisbőrönddel, amelybe összeszedte a nélkülözhetetlen tárgyakat, hiszen régi kommunistaként tudta, hogy ilyenkor általában börtön, esetleg kötél vár a rezsim bukott vezetőjére. Mi viszont álltunk a Műcsarnokkal szemben, és próbáltuk átélni a pillanat nagyszerűségét. Illetve a többiek próbálták átélni, mert én momentán azon morfondíroztam, meg merjem-e fogni a csodálatos, mézszőke aktuális legnagyobb szerelmem kezét, vagy rögtön hívjam meg egy adriai nyaralásra.

Egyikhez sem voltam elég rámenős, pedig pénzem volt bőven: hetekkel korábban ütöttem nyélbe életem első bomba üzletét – sajnos azóta is az utolsót. Ugyanis az ELTE Tanárképző Főiskolai Kara volt a Fidesz egyik fővárosi bázisa. Tudtuk (utólag kiderült: azt hittük, hogy tudjuk), ki közülünk a besúgó. Törzshelyünk azonban csak napközben volt a kar aulája (és a szomszéd söröző), esténként átmentünk a Műegyetem büféjébe, ahol mértek sört is: két alulmúlhatatlan minőségű magyar márkát és egy Prágából importált, lényegesen jobb és drágább cseh nedűt.

A törzsasztalunk szomszédos volt a KISZ-esek törzsasztalával, ami olykor békés anyázást is eredményezett (állítólag időnként sörösüvegek is szálltak, de ilyenkor én szerencsére nem voltam jelen). Az egyetem KISZ-titkárát Kiss Péternek hívták, és később az MSZP-ben futott be meglehetős karriert. Történt pedig, hogy Kiss elvtárs gyerekkori jó barátjának állás kellett. Feltételek: fizessenek sokat, dolgozni viszont keveset kelljen – sőt ha lehet, semmit. Kiötlötték, hogy az Egyetem Villamossági Karának szüksége van független KISZ-bizottságra, természetesen függetlenített és főállású titkárral. Az önálló bizottságnak természetesen önálló igazolvány és jelvény is dukált. Mennyibe kerül mindez? – hangzott el a kérdés. Hát úgy 72 forintért le lehetne gyártatni darabját – szerénykedett a leendő nacsalnyik. Erre én odaszúrtam a vállam fölött: még a leánykongregációsok sem hordtak aranyjelvényt…

A mondat megállt a levegőben, és nekem a mázsás gorombaságokon túl akár mázsás pofonokra is számítanom lehetett, ha – ha Kiss nem int csendet. Gúnyos mosollyal fordult hozzám: aztán te mennyiből hoznád ki?

– Nézd, kérlek alássan – mindig adtam a stílusra a KISZ-esekkel szemben –, ha állod a fogadást egy kör cseh sörre az egész asztalnak, akkor mondjuk a feléből…

Nem voltam sportszerű, mert én tudtam, amit ő nem: azt, hogy a Pénzverde „maszekban” gyárt jelvényeket és kitűzőket is (nem csak a politikában közeledett a rendszerváltás).

– Kezet rá! – Tanúnak ott volt vagy negyven korunkbeli srác és lány, én meg szedelőzködtem, és elindultam haza. Előtte azonban telefonáltam a Pénzverdébe, és a tmk-műhelyt kértem a központostól. Nagyot tévedni nem lehetett: ­karbantartók minden üzemben voltak. Bor­­ízű hang köszönt, én meg kértem a párttitkár elvtársat. – Hát nagyon félrekapcsolták az elvtársat, amúgy meg nem párttitkárunk van, hanem elvtársnőnk, K.-né – volt a válasz. – És hogy hívják a kedves titkárnőjét az elvtársnőnek? – Ó, hát a Katika.

Újabb telefon, immár a pártirodára. Kellemes női hang.

– Kedves Katika! – Meg sem lepődött a megszólításon. – K.-né elvtársnőtől szeretnék egy időpontot kérni, a BM KISZ-bizottságáról beszélek (a BME-ből az E-t gondosan lefelejtettem). Nagyon fontos dologról van szó, kérem, adjon időpontot!

– Szerda délután kettő jó lesz?

– Sajnálom, kedves elvtársnő, de akkor aktívaülésünk van. Nélkülem nem tudják megtartani!

– Csütörtök délelőtt tíz?

– Pompás, és köszönöm.

Csütörtökön felvettem a gondosan előkészített álcát. Feláldoztam egy Trapper farmert, és élére vasaltam. Felvettem egy fehér inget (nyakkendő nélkül!) és apám autóbütyköléshez használt bőrdzsekijét, amely csak úgy egy évtizeddel volt öregebb nálam. A zsebemben pedig ott lapult egy pakli Kossuth, gondosan az oldalán megnyitva: mindenki így szívta, mert nem elég tömörre töltötték, és a dohány egy része óhatatlanul a zsebben landolt szabályos nyitás esetén.

Aztán megérkeztem a verdébe – szándékosan jó húszperces késéssel. Az őrség már várt; akkoriban nem volt még fémkereső kapu, a motozás pótolta. Szétteszem a kezeimet, mire az őr: éppen magukban ne bíznánk, elvtárs?! Két perc múlva K.-né elvtársnő előtt állhattam, és állhattam szemrehányó tekintetét. Gyorsan elmagyaráztam, hogy mennyi a dolgunk most a történelem viharában – közben felmértem a párttitkárnőt. Valószínűleg még 1945 előtt kapcsolódott a mozgalomba, nem is túl fiatalon, morfondíroztam, azt is erősen sejtettem, hogy egyetem közelében valószínűleg sohasem járt, legfeljebb a foxi-maxi (marxista esti „egyetem”) jöhetett szóba.

Szerényi Gábor rajza

Az elvtársnő végighallgatott, majd megkínált: – Kávé, konyak, cigaretta? – és nyújtotta a Marlborót.

Rendes körülmények között a válasz az „ebben a sorrendben” lett volna – de ez most nem az a helyzet volt. Helyette: – Köszönöm, én csak a magamét szívom… – A ruha és a Kossuth megtette a magáét. Az elvtársnő beszólította a termelési igazgatót, hogy megbeszéljük a jelvények ügyét.

Az igazgató viszont járt a Műegyetemre, így egy szót sem hitt el azokból a sirámokból, hogy milyen szegény hallgatók járnak a villamossági karra. Helyette megkérdezte: hány jelvény kell? Én visszakérdeztem: mennyibe kerül? – Hát – vakarta a fejét az igazgató – ha bevonjuk a verdei KISZ-tagokat, ki lehet hozni úgy 2 forint 40 fillérből… De hány kell? – Kiss elvtárs 350 példányt kért, ami eleve túltervezett volt a szemeszter közepén: aki akart (kevesen), már belépett a beiratkozáskor. Némi hümmögés után kétezret mondtam. A mérnök rám nézett, és mondani akart valamit, ami valószínűleg több becsületsértő szót tartalmazott volna, de a párttitkár elvtársnőre tévedt a tekintete, és visszanyelte a szavakat.

Megállapodtunk. Én először is hazamentem, mert sejtettem, ha ebben az öltözékben meglátnak, nemcsak a haverok röhögnek ki, de minden csajozási esélyem is a porba hull.

Aztán vártam úgy két hetet, míg csörgött a telefon anyámék lakásán. Anyám gondterhelt arccal tette le a kagylót. – Már megint mibe másztál bele? – a Pénzverde jelvénygyártási munkájáról ugyanis tőle kaptam a fülest.

A verdében négy óriási kartondoboz fogadott, ugyanis minden jelvényt félökölnyi szivacsra tűztek föl.

– Hogyan fogok én ezzel eljutni a Műegyetemre? – kétségbeesett szemforgatásomra Katika, a titkárnő már hívta is a sofőrt, és a fekete Volga fertályóra múlva fékezett az egyetem kapuja előtt, a portás pedig meglátva az autót és a rendszámot villámgyorsan emelte a sorompót. Az épület előtt a sofőr felajánlotta segítségét, de én elhárítottam, mondván inkább többször fordulok.

Aztán mentem a büfébe. Kiss elvtárs természetesen ott ült a vártán. – Na? Megvannak a kitűzők? – kérdezte. Hevesen bólogattam.

– És mennyiért?

– Hát ahogy megbeszéltük: 36 forint darabja. Csak egy kis baj történt: meg kellett rendelnem ezer példányt, másképp nem vállalták.

Kiss Péteren látszott, hogy egy szavamat sem hiszi, de fizetett. Illetve előtte még elkérte a számlát. A válasz nyilvánvaló volt: – Számlát??? Egy kommunista műszakban előállított anyagért? Én nem vagyok az elvtársatok, de tudom, mi a becsület!

Gazdagabb lettem 69 600 forinttal és egy értékes tapasztalattal a kapitalizmus természetéről. Aztán megvettem álmaim autóját, a szocialista Mercedest, az 1500-as Ladát.

De a lány nem jött hozzám a csajozós autó ellenére. Ma már tudom, jól jártam mind a kettővel…