– Nehéz sorsú gyerekként felnőve nem lehettek egyszerűek az ünnepek. Milyen élményei maradtak meg erről az időszakról?
– Pár hónapos koromban kerültem intézetbe, mivel édesanyám pszichés problémákkal küzdött. Néha egy-egy hétre magához vett, de ezek a próbálkozások rendre kudarccal végződtek. Fótról jó emlékeim vannak, rendes nevelőink voltak, de az óvoda már nehezebb volt. Életem legboldogabb napjaként emlékszem arra, amikor a bátyám és a nővérem meglátogatott, és elmondták, hogy attól kezdve a nővéremhez költözhetek. Szegeden kezdtem új életet, ég és föld volt a különbség a korábbi élményekhez képest. A nővérem otthonában mindig érződött az elfogulatlan, feltétel nélküli szeretet és a törődő meghittség. 1976 és 1985 között éltem állami gondozásban, a mainál jóval rosszabbak voltak a körülmények, az árvaházban nevelkedő gyerekek számára tehát a karácsonyfa vagy a csillagszóró formális dolgokként funkcionáltak csupán, valódi érzelmek nélkül. Előfordult, hogy az ünnepek idején próbahétvégére magával vitt egy-egy család, akik örökbefogadáson gondolkodtak, ugyanakkor ezek a hétvégék nem sikerültek annyira jól. Kicsit olyan voltam, mint a menhelyi kutya, akit ha nem kedvelnek, visszavisznek.
– Pszichológusok régóta terápiás módszerként tekintenek az írásra. Azért lett író, hogy ezeket az élményeket feldolgozza?
– Nem terápiás céllal írok, de van azért egy ilyen hozadéka is ennek a tevékenységnek, például meg tudtam bocsátani édesanyámnak. Az mondják, a gyűlöletet és a szeretetet csak egy hajszál választja el egymástól. Én megéltem mindkettőt, és az írás nyomán sikerült pozitívvá formálni az érzelmeket. Összességében a célom, hogy az olvasókra építően hasson egyik-másik művem. Nevelőapám tanácsolta – rendkívül okos, tudós ember –, hogy mindig adjak az írásaim végén valamilyen kedvező végkifejletet vagy tanácsot az olvasóknak, ami reménysugárként a hasznunkra lehet. Barátaim még így is gyakran megjegyezik, hogy a könyveim nem igazán vidámak. A regényírásnál igyekszem kevésbé saját magamból meríteni, ami nem egyszerű, mert manapság a különböző társadalmi szerepek meglehetősen összeolvadtak, így hiányoznak a régi vágású polgári élet világos határai. A mai kor egyszerre énközpontú és mérhetetlenül magányos, miközben mindenhonnan folyamatosan azt sulykolják belénk, hogy a szerepek összekeverése rendben van, mivel az individualista ember számára a legfontosabb, hogy minden körülmények között lehetősége nyíljon az önfeltárulkozásra. Szerintem ez a mentalitás hosszú távon megbetegíti az embert.
– Ha úgy vesszük, az ön életében is több szerep van, hiszen egyszerre író és előadóművész. Nem üti ez a kettő egymást?
– Az írás és a paródia egyidejűleg, talán ötéves koromban kezdődött, de ebben a tekintetben az életem is jó irányba sodort. A gimnáziumban ismerkedtem meg Olivérrel, és ez sokat segített az előadó-művészetben. Ő annak idején a színészet oldaláról közelítette meg a műfajt, számomra viszont az utánzandó karakter hangjának tökéletessége volt a legfontosabb szempont, persze ma már jobban figyelek az egész jelenségre is. Érdekes, hogy az írás és az előadó-művészet számomra mennyire kiegészítik egymást. Utóbbi populárisabb, sokkal szélesebb tömegekhez jut el, az írás inkább passzol a visszahúzódó, zárkózott habitusomhoz. A színpadon, a karakterben tudom kiélni azt a gátlástalanságot, amire néha szükségem van, és így nem marad bennem semmi görcsösség vagy frusztráció. Ez óriási szerencse. Utána pedig ismét visszahúzódóan, az írásnak élhetek, amit, tény, kevesebben látnak.
– Nacsa Olivérrel hosszabb a kapcsolatuk, mint számos házasság. Mi a titok?
– Hogy nagyon mély barátság alakult ki köztünk. Olivér inkább úgy szokott fogalmazni, hogy olyanok vagyunk, mint a testvérek, mire én azt válaszolom, hogy biztos azért mondja ezt, mert a testvérét nem választhatja meg az ember. A viszonyunk meghitt és bensőséges, ezért merőben más, mint a korábbi humorista párosoké, például Markos Györgyé és Nádas Györgyé. Sőt harminc év alatt még azt is elértük, hogy már meg tudnak minket különböztetni.
– Hogyan lehet harminc éven keresztül mindig frissnek és termékenynek maradni?
– Szerintem úgy, hogy téma mindig lesz, csak nyitott szemmel kell járni, illetve a művészlélek nagyon sok tekintetben gyermeki, így kevésbé fenyegeti a kiégés. Ennek a lehetősége persze mindig fennáll, ezért is jó, hogy az írás és az előadó-művészet párhuzamosan futhat az életemben, mert az írással ki tudom pihenni a paródiát. Persze vannak időszakok, ilyen a december is, amikor ez kissé háttérbe szorul, például a szilveszteri műsorok elkészítése miatt kevesebb időm jut írni. Ami a paródiát illeti, büszke vagyok, hogy vannak olyan legendás karaktereink, mint Havas Henrik, Fábry Sándor vagy Korda György. Számomra a legfontosabb a szakmai alázat. Tagadhatatlanul minden jelenetben benne van a kockázat, előfordulhat, hogy a karakter nem hasonlít eléggé vagy esetleg nem olyan vicces. Végső soron mindig a közönség dönt. Bár Olivér a legnagyobb kritikusom. Mindketten perfekcionisták vagyunk, de azt hiszem, ő ritkábban mosolyodik el az ötleteimen.
– Az szokás mondani, hogy a humor baloldali műfaj. Mit gondol erről?
– Sosem lehet tudni, hogy az emberek végül min fognak szórakozni. Ugyanakkor a nevetés a legőszintébb reakciónk, tehát bizonyos értelemben az ember kialakult értékrendje is meghatározhatja, min derülünk szívesen. Az elvek, az erkölcs, a hit mind olyan alapvető értékkategóriák, amelyek nagyon mélyen gyökereznek, így valószínű, hogy a baloldali beállítottságúak jobban nevetnek egy baloldali humoristán, hiszen hasonló a gondolkodásmódjuk és a beállítottságuk, míg a jobboldaliak ugyanígy működnek, csak fordítva. A más értékrend máshova helyezett hangsúlyokat hoz magával. Ezért kell elfogadni, hogy nem vagyunk egyformák. Szükséges betartani néhány alapszabályt is, mint például azt, hogy áldozatokkal soha nem viccelődünk. Különbség van aközött, amit az ember baráti társaságban vagy a kocsmában megengedhet magának és aközött, ami művészként, közönség előtt belefér. Felelősek vagyunk, hogy mivel állunk ki a nyilvános térben. Szintén íratlan szabály az időfaktor. Latinovits Zoltánnal szabad viccelni, mivel régen elhunyt, de Antal Imrét már sokkal érzékenyebben kell kezelni. Problémaként felmerülhet, hogy a Z és az alfa generáció másfajta humorra nyitott, mint az idősebbek. Az influenszerek diktálta közbeszéd ugyanis sokkalta silányabb és erőszakosabb. Ebből a szempontból mi kifejezetten a régi iskolát követjük.
– Van még egyáltalán intellektuális humor?
– Kasza Tibor kiváló mondása, hogy az internet mindannyiunknak megadta a lehetőséget, hogy látszódjunk, ezért nem látszik egyikünk sem. Sándor György intellektuális humort vitt, Fábry Sándor félig-meddig. Ez a fajta szellemesség mindig rétegszórakozás marad, és nem fog annyi emberhez eljutni. A Z és az alfa generáció pedig már teljesen más világban él, így biztosan teret veszített az intellektuális humor. Sajnos mindig is létezett alpáriság, de most azt látom, hogy nagyon erőszakos, túlságosan gúnyolódó irányba mentünk el.
– Előadóművészként szeretne ezen változtatni?
– Nincs bennem világmegváltó gondolat, fontos ügyekben szeretek kiállni, de nekem is megvannak a korlátaim. Az írásban kiélhetem az intellektuális és művészibb énem, így inkább közösségi ügyekre koncentrálok. Nagy álmom például egy nehéz sorsú gyerekeknek szóló tehetségkutató műsor elkészítése, hogy minél kevesebben kallódjanak el. De szeretnék valamilyen tanítási formát is létrehozni, ahol zenét, irodalmat tanulhatnának, így például optimálisan vetésforgóban hetente járnának hozzájuk ismert művészek.
– Mennyire nevet a mindennapok során?
– Az igazat megvallva: nem igazán.
– Humoristabetegség?
– Valószínűleg. Főállásban olyan sokat foglalkozunk a poénokkal és a viccekkel, hogy magánemberként már alig nevetek, legfeljebb csak akkor, ha valami igazán spontán dolog történik. Nem a humorérzék veszett ki belőlem, csak az önfeledt nevetés képessége. Pedig az is fontos lenne.
Borítókép: Portré a művészről (Fotó: Bach Máté)
