– Nehéz sorsú gyerekként felnőve nem lehettek egyszerűek az ünnepek. Milyen élményei maradtak meg erről az időszakról?

– Pár hónapos koromban kerültem intézetbe, mivel édesanyám pszichés problémákkal küzdött. Néha egy-egy hétre magához vett, de ezek a próbálkozások rendre kudarccal végződtek. Fótról jó emlékeim vannak, rendes nevelőink voltak, de az óvoda már nehezebb volt. Életem legboldogabb napjaként emlékszem arra, amikor a bátyám és a nővérem meglátogatott, és elmondták, hogy attól kezdve a nővéremhez költözhetek. Szegeden kezdtem új életet, ég és föld volt a különbség a korábbi élményekhez képest. A nővérem otthonában mindig érződött az elfogulatlan, feltétel nélküli szeretet és a törődő meghittség. 1976 és 1985 között éltem állami gondozásban, a mainál jóval rosszabbak voltak a körülmények, az árvaházban nevelkedő gyerekek számára tehát a karácsonyfa vagy a csillagszóró formális dolgokként funkcionáltak csupán, valódi érzelmek nélkül. Előfordult, hogy az ünnepek idején próbahétvégére magával vitt egy-egy család, akik örökbefogadáson gondolkodtak, ugyanakkor ezek a hétvégék nem sikerültek annyira jól. Kicsit olyan voltam, mint a menhelyi kutya, akit ha nem kedvelnek, visszavisznek.
– Pszichológusok régóta terápiás módszerként tekintenek az írásra. Azért lett író, hogy ezeket az élményeket feldolgozza?
– Nem terápiás céllal írok, de van azért egy ilyen hozadéka is ennek a tevékenységnek, például meg tudtam bocsátani édesanyámnak. Az mondják, a gyűlöletet és a szeretetet csak egy hajszál választja el egymástól. Én megéltem mindkettőt, és az írás nyomán sikerült pozitívvá formálni az érzelmeket. Összességében a célom, hogy az olvasókra építően hasson egyik-másik művem. Nevelőapám tanácsolta – rendkívül okos, tudós ember –, hogy mindig adjak az írásaim végén valamilyen kedvező végkifejletet vagy tanácsot az olvasóknak, ami reménysugárként a hasznunkra lehet. Barátaim még így is gyakran megjegyezik, hogy a könyveim nem igazán vidámak. A regényírásnál igyekszem kevésbé saját magamból meríteni, ami nem egyszerű, mert manapság a különböző társadalmi szerepek meglehetősen összeolvadtak, így hiányoznak a régi vágású polgári élet világos határai. A mai kor egyszerre énközpontú és mérhetetlenül magányos, miközben mindenhonnan folyamatosan azt sulykolják belénk, hogy a szerepek összekeverése rendben van, mivel az individualista ember számára a legfontosabb, hogy minden körülmények között lehetősége nyíljon az önfeltárulkozásra. Szerintem ez a mentalitás hosszú távon megbetegíti az embert.