Magyarországon a legnépszerűbb ez a kultikus angol sorozat

„Az finom lesz!” „Ne szólj szám, nem fáj fejem!” „Szabad! Ó, hallgass! Szabad!” Csak néhány azok közül a mondatok közül, amelyek a Csengetett, Mylord?-ban hangoznak el, s amelyek szólássá váltak. A sorozatnak huszonhat epizódja készült, és sehol sem volt olyan sikeres, mint Magyarországon. Vajon miért?

A Csengetett, Mylord? színészgárdája. Fotó: Getty Images

1988. december 29-én este kilenc órakor került adásba a Csengetett, Mylord? című sorozat első, ötvenöt perc ötvennyolc másodperc hosszúságúra vágott bevezető epizódja. A BBC-n sugárzott műsorra a karácsonyi szünetben 10,3 millió néző volt kíváncsi. Ezért az angol állami televíziótársaság meg is rendelt az alkotóktól egy teljes évadot (amelyet aztán három további követett, összesen huszonhat epizódot forgattak belőle), s amelynek a munkálatai 1989 őszén kezdődtek meg. A filmsorozatot Jimmy Perry és David Croft írta. A szerzőpáros már népszerű és bejáratott volt akkoriban, számos sikeres angol vígjátéksorozat fűződött a nevükhöz, köztük volt Az ükhadsereg, de Croft volt a szerzője a hazánkban is sokat sugárzott és sokak által kedvelt Halló, halló! című szériának is. 

Paul Shane és Donald Hewlett mint Alf Stokes és Lord George Meldrum. Fotó: TV Times

A Csengetett, Mylord? világát áttekintve sajátos – reális, ugyanakkor nagyon is groteszk – képet kapunk. Két társadalmi réteg, az arisztokrácia és a munkásság élete tárul elénk a filmkockákon keresztül az 1920-as évek Nagy-Britanniájában. Egy főnemesi ház – Lord George Meldrum és családja – otthona, s az ő baráti körük, valamint az őket kiszolgáló személyzet mindennapjait mutatja be a sorozat egyrészt fanyar múlt- és történelemszemlélettel, másrészt kissé az 1980-as, 1990-es évek fordulójának aktuális (angol és európai) politikai eseményeire is reflektáló módon.

Egy-egy részére rendre hét-nyolc millió ember volt kíváncsi. 

A sorozat azonban soha nem látott – és főleg sehol másutt (beleértve az Egyesült Királyságot) nem tapasztalt – sikereket ért el a magyar közönség körében. Nem véletlen, hogy baráti társaságok és egyéb kisebb-nagyobb (eltérő nemzedékekhez tartozó tagokból álló) közösségek belső kódrendszerében és „csapaton belüli” poénjaiban napjainkban is gyakran hangoznak el a Csengetett, Mylord?-ból vett mondások és fordulatok.

De miért lehetett ilyen sikeres éppen hazánkban ez a sorozat? A rendszerváltozás hajnalán, az 1990-es évek elején került először adásba itthon (s ezekben a napokban is, immár évek óta megszakítás nélkül fut egyik-másik magyar tévécsatornán). Akkoriban megvolt még – részben a „régi magyar filmek”, a két világháború közötti alkotások újjáéledő kultusza miatt – a kosztümös történetek iránti érdeklődés, s az angol abszurd humor is éppen magyarországi népszerűségének csúcspontján tartott. Ne feledjük: az idő tájt ment először magyar felirattal a Monty Python Repülő Cirkusza sorozat éppúgy, mint ahogy jól futott a jórészt annak jeleneteit magyarul előadó Holló Színház vagy éppen az abszurd humort sajátosan a magyar viszonyokra adaptálni (sajnos kevesebb, mint több) sikerrel igyekvő L’art pour l’art Társulat.

A Csengetett, Mylord? a gazdasági világválság előestéjén játszódó történetei roppant módon megosztott, nagyon gazdagokra és nagyon szegényekre polarizálódott társadalmat mutatott be, amelynek alakjaiban és szituációiban a rendszerváltozás utáni magyar nézők magukra, saját életükre, társadalmi környezetükre ismerhettek. Az 1990-es évek elején a tömeges munkanélküliség; a szociális piacgazdaság kialakulásának reménye helyett a fölbukkanó „félvad kapitalizmus” okozta sokkok, valamint az ezek nyomán kialakult krízisek (betegségek, alkoholizmus, infláció, a szociális védőháló meggyöngülése) idején a sorozat a maga különös és különleges humorával nemcsak vigaszt adott, de hasonló helyzeteket is mutatott be, mint amiket az akkori emberek megéltek. Mindezek mellett olyan érzékeny társadalmi kérdések is előkerültek a filmsorozatban, mint a homoszexualitás, amely akkoriban, az államszocialista rendszer bukása után pár évvel még szinte tabunak számított a közéleti diskurzusokban.

A sorozat karakterei egy-egy személyiségtípust, s egy-egy, a társadalmi pozíciója által meghatározott alakot jelenítenek meg.

 Ilyen a képmutató és az elvárásoknak mindenben megfelelni kívánó, ugyanakkor túlzottan takarékoskodó, pénzsóvár és házasságtörő Lord Meldrum; a háború traumájától részben személyiségzavarossá vált öccse, Teddy; lányai, az elkényeztetett Poppy, valamint a munkáspárti elkötelezettségű, ugyanakkor nyíltan leszbikus Cissy. De ilyen a ház alagsorából – kvázi munkásrétegéből – a saját hasznát leső gátlástalan komornyik, Alf Stokes; a „föntieket” mindenben kiszolgálni vágyó és a saját munkatársait lenéző James Twelvetrees inas; a naiv és szórakozott szobalány, Ivy Teasdale, a rátarti és – elsősorban saját főzőtudománya miatt – túlzottan magabiztos szakácsnő, Mrs. Lipton éppúgy, mint a korrupt és potyázó hajlamú utcai közrendőr, Wilson kapitány. Különösen szerethető szereplő a „társadalmon kívüli” mosogató- és takarítónő, a mindenes Mabel, aki nem is igazán része a háztartásnak, mert „csak” hajnaltól késő estig dolgozik ott, vagy Henry Livingstone, aki nem a híres felfedezővel való rokonsága miatt kapta a vezetéknevét, hanem az utcáról, ahol csecsemőként találták.

A sorozatról Az finom lesz! Minden, ami Csengetett, Mylord? címmel kötet jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában. Előszavát Jeffrey Holland, a sorozatbéli James jegyzi. Ebben olvashatjuk a következő, a budapesti közönségtalálkozó egyik mozzanatát is megörökítő sorokat. 

Ki gondolta volna 1988-ban, amikor az új Perry–Croft sitcom bevezető epizódját forgattuk, hogy egészen a magyarok szívéig vezet majd a sorozat útja? És lám, mégis így történt. A Csengetett, Mylord? a magyar nemzeti kultúra részévé vált, és sokan feltették már a kérdést, mégis mi lehet ennek az oka. Kétségkívül nehéz kérdés, amire a legegyszerűbb válasz talán az, hogy a magyarok értik és átérzik a társadalmi egyenlőtlenségek rendszerét, hiszen hosszú éveken át éltek a kommunizmus elnyomó uralma alatt. […] Soha nem felejtem el, micsoda fogadtatásban volt részem, ahogy a színpadra léptem egy tálca pezsgővel James Twelvetreesnek öltözve – alig tudtam elhinni, akkora üdvrivalgás köszöntött! Olyannyira meghatott ez az irántam tanúsított túláradó szeretet, hogy amikor elhagytam a színpadot, elsírtam magam!

A szépen megtervezett és változatosan (képekkel és a sorozatból vett rövid dialógusokkal) illusztrált kiadvány négy fejezetet tartalmaz. Az első a sorozat színfalai mögé vezet minket, a másodikban kortárs magyar írók, költők, publicisták (Cserna-Szabó András, Benedek Szabolcs, Konok Péter, Molnár T. Eszter és Kerber Balázs) a Csengetett, Mylord? világában játszódó, illetve azáltal ihletett szövegei kaptak helyet. Kerber Balázs a szériában felbukkanó Aubrey Wilmslow avantgárd (sőt, dadaista) költő stílusában született, a filmsorozatban csupán említett műve re-, illetve megkonstruálása éppúgy irodalmi telitalálat, mint Molnár T. Eszter fiktív levelei.

A harmadik fejezetben a Csengetett, Mylord?-ban megjelenített világ társadalmi ellentétei, magánéleti szokásai és kissé álszent prüdériája mellett gasztrokultúrája és öltözködési szokásai is megjelennek. Itt szerepel Simon Morgan-Russell irodalomtörténész tanulmánya, amelyben számos, eszme- és társadalomtörténetileg is fontos megállapítást tesz. Mint írja: 

A Csengetett, Mylord? az 1920-as évekre jellemző osztálykonfliktusokat egyrészt a vizuális reprezentáció eszközeivel, másrészt a dialógusok segítségével ábrázolja. Kezdjük az előbbiekkel. Perry és Croft jellemzően különféle csoportosulásokra, mintsem egyedülálló karakterekre épülő sitcomjai mindig rendelkeznek valamilyen »közös tér«-rel, melyben a szereplőgárda tagjai kapcsolatba léphetnek egymással. […] Ezalól a Csengetett, Mylord? sem kivétel. A sorozatban ábrázolt mindkét osztálynak jut egy-egy ilyen helyiség: az egyik a Meldrum-ház étkezője, ahol többnyire reggeli közben láthatjuk az arisztokratákat, a másik a konyha, mely a cselédek, illetve a potyázó rendőr, Wilson kapitány étkezőjéként is funkcionál. Minthogy Perry és Croft egyébként is nagy hangsúlyt helyez a realista ábrázolásmódra, nem meglepő, hogy a két helyszín merőben eltér egymástól: Meldrumék étkezőjét komor színek, hivatalosság és régimódi pompa jellemzi, míg ezzel szemben a konyha jóval puritánabb, otthonosabb és hívogatóbb.

A könyv utolsó fejezetének három írása a Csengetett, Mylord?-kultusz nyomába ered, s ezek közt a „törzsrajongók” szubjektív hangvételű szövegei mellett a sorozat magyar hangjaival készített interjúk is helyet kaptak. A kötetet A nagy Csengetett, Mylord?-kvíz zárja, amelyet százszázalékos eredménnyel töltöttem ki. S így lettem a sorozat Lord Meldrum-fokozatú rajongója.