Metál a pokolian tűző napon

Dühöngő fiatal bandák, nyugdíj előtt álló rockerek, horrorshow és kalózos, valamint középkori lovagi cosplay. A dunaújvárosi fesztivál ha családias méretű tömeget is vonzott, a koncertekre nem lehetett panasz.

Fotó: Havran Zoltán

Annak ellenére, hogy a Rockmaraton 1991-ben indult, azaz két évvel korábban, mint a Sziget, sokáig teljesen a figyelmem radarja alatt repült. Valószínűleg azért, mert olyan együttesek léptek fel rajta, mint a Helloween, a Cannibal Corpse vagy a Hétköznapi Csalódások, ezzel szemben számomra mások mellett olyan populárisabb nevek jelentették a kapudrogot a metál és a punk világába, mint a Linkin Park, a Papa Roach, a Sum 41 vagy a Good Charlotte; meg is kaptam gimiben, hogy divatrocker és -punk vagyok. Az utóbbi ízlésvilágot azonban elsősorban az óbudai fesztivál és a VOLT képviselte, így Dunaújvárosnak a közelébe sem mentem 2016-ig.
 

Az volt az a legendás év, amelyben a Mega­deth közvetlenül a koncertkezdés előtt mondta le a fellépését, ami engem nem izgatott, csak a sok ezer rajongót sajnáltam, de a legendás metálbandának több meghiúsult koncertjére volt már jegyem, mint amennyi megvalósult; 2014-ben a Limp Bizkit társaságában jöttek volna, de lemondták azt is, így 2020-ban meglepődtem, amikor a Five Finger Death Punch előtt valóban kimerészkedett a színpadra Dave Mustaine.

 Viszont bár a Rockmaraton továbbra is a klasszikusabb előadókat részesíti előnyben, az idei évben azért fiatalabb bandák is megjelentek, ráadásul a VOLT megszűnt, a Sziget évről évre fukarabban adagolja a gitárzenét, éhes ember pedig nem szagolgatja a sajtot.

És nyilván a szervezők töredékakkora összegből gazdálkodhatnak, mint az említett monstre fesztiválok, a büdzsét céltudatosan használják fel. Nincsenek színházi előadások, óriáskerék, vurstli, a helyszín mérete is kifejezetten apró, öt perc sétára van a két legtávolabbi pontja, viszont mindez pozitívum. Nem szórták el a pénzt felesleges kiadásokra, lényegre törően felállítottak három színpadot, amelyen már a kora délutáni óráktól kezdve éjjelig nonstop dübörög a zene.

Fotó: Havran Zoltán

És nem kell estig várni a neves nemzetközi előadókra, az első nap a legnagyobb színpadot az osztrák Visions of Atlantis nyitotta, akik egyébként kalózoknak képzelik magukat, körúton belüliként azonban nehezemre esett rezonálni azzal, miként szelik a tengereket és fosztogatnak, a Nightwishre emlékeztető szimfonikus, operaszerű metálhangzás sem boldogítja a fülemet, azt viszont viccesnek találtam, ahogy a közönség a földön ülve evezést imitált az egyik számuk alatt; hasonló idétlen jeleneteket ausztriai fesztiválokon lehet látni, nem véletlen, hogy épp onnan érkezett a banda. Egyébként nem vonzottak hatalmas tömeget, a legtöbben a tikkasztó melegben inkább az árnyékban kerestek menedéket, a Gloryhammer fellépése azonban már nagyobb közönséget csábított a napfényre. Nem meglepő, ők nem kalóz, hanem középkori lovagi aszcendenssel születtek, és vitézeknek is öltöztek be, lendületesebb, látványosabb is volt a performanszuk, ha nem is komolyan vehető az, hogy egy gólemmel vívnak a színpadon.

Félidőben nem is tudtam meghazudtolni magam, a Junkies fellépése vonzott, mint éjjeli lepkét a lámpafény.

És pont akkorát koppantam is. Rájöttem, hogy fővárosiként egy hazai bandáért rajongani olyan, mint egy plátói szerelem: csak a legjobb oldalát látjuk a másiknak. Míg Pesten tipp-topp öltözetben láttam őket az önálló koncertjeiken, most előkerültek a ruhásszekrényből a kinyúlt alsóneműk. Még mindig tombolt a kánikula, kevesen választották őket, és nem tűntek kifejezetten lelkesnek, de az olyan slágerek, mint a Miattad iszom, te állat vagy a Vesztettél enerváltabb előadásban is üt. Az őket követő Tetrarchnak azonban nem derogált a kisebb színpad és közönség, áradt belőlük a lelkesedés. Nem véletlenül, a relatív fiatal amerikai hardcore punk formáció először járt Európában, így valószínűleg annak is örültek volna, ha egy dohos pincében negyven ember bólogat a zenéjükre, amelyhez egyébként olyannyira sikerült kapcsolódnom, hogy ki is hagytam a fesztivál első igazi attrakcióját.

A nagyszínpadon ugyanis ekkor már javában kántált a The Hu, amely az utóbbi évek egyik legszokatlanabb sikere a metál világában. Egy mongol producer ugyanis gondolt egyet, egy konzervatóriumból összeválogatott hagyományos mongol zenét és torokéneket tanuló diákokat, majd ez az egzotikus hangzás meghódította a világot; nem véletlen, sokan úgy vélik nálunk is, hogy a nyugati minták követése helyett nagyobb eséllyel tűnnénk ki a nemzetközi színtéren, ha a rockot a népzenénkkel vegyítenénk, miként részben teszi ezt az egész szép külföldi sikereket elért Thy Catafalque is.

 A távol-keleti világ pedig sokakat magával ragadott, noha az együttes nem vitte túlzásba a látványt, csupán (egy mongol történelemvizsgán biztos meghúznának, ezért csak tippelek) Dzsingisz kán szobra intette fegyelemre a háttérből a közönséget.

Ezzel szemben az aznapi főfellépő, a Powerwolf tutira ment, bár az elképesztően dallamos számaik önmagukban is élvezetesek, a frontember hűen a nevükhöz vérfarkasként jelent meg, a zombinak maszkírozott gitárosok társaságában pedig Alice Cooper világára emlékeztető horrorshow-t adtak lángoszlopokkal és konfettikkel. Az ironikusan sötét dalaikat persze nagyjából annyira lehet komolyan venni, mint a Ghost esetében a sátánizmust, a banda hasonlóképpen árasztja magából a nyolcvanas évek keménységében is megmosolyogtató metálkoncertjeinek hangulatát, de pont ezért szórakoztató.
A csütörtöki napra az eredeti tervek szerint ki sem mentünk volna, csak pénteken terveztünk visszatérni, de miután a szervezők nem napijegyeket, hanem bérleteket vágtak hozzánk, a Steel Panther mégis Dunaújváros felé csábított. A mai politikailag korrekt világban egy ilyen bunkó és szexista együttesnek nehéz ellenállni, az összes daluk nagyjából prostituáltak társaságának az élvezetéről és a kábítószerek mértéktelen fogyasztásáról szól. A rock ’n’ roll életérzést tovább fokozza a korai Mötley Crüe-haj metálos imázsa, a színpadra pedig fürtökben hívták fel a rajongólányokat.
Aznap sikerült tovább telítődni klasszikus metállal a DragonForce jóvoltából, majd jött a fesztivál egyik legkülönlegesebb dobása, a Running Wild. 

A kultikusnak számító német együttes ugyanis legutóbb 1991-ben járt nálunk, valószínűleg utoljára érkeztek, évente ugyanis már csak néhány fellépést vállalnak, pedig a tagok mozgása és teljesítménye alapján egy másodpercig nem éreztem, hogy indokolt lenne nyugdíjba vonulniuk, de lehet, hogy azelőtt szeretnének feloszlani, mielőtt önmaguk árnyékává válnának.

Másnap azonban a fiatalabb bandák domináltak, mondhatni, eljött az én napom, és rögtön eszembe jutott, hogy vajon miként érezné magát itt az a kissé sznob zenei kritikus, akinek nemrég végighallgattam egy podcastjét, amelyben dögunalmasnak nevezte a Motionless In White zenéjét, azzal ekézve az amerikai bandát, hogy csupán összeollózták tíz előadó stílusát. Tíz, az kevés? – kaptam a fejemhez, én csak kettőt hallok ki belőle, jelesül Marilyn Manson és a Bring Me The Horizon kombóját, de így tökéletes koktélnak érzem. A pénteki formációk azonban kevesebb elemből építkeznek, de a sajtburgert sem kell ezer összetevővel megbolondítani. Igaz, amikor először láttam Corey Taylor előzenekaraként a dán Siamesét, én sem éreztem világmegváltónak őket, itt azonban délután négykor totál vitt magával az energiájuk, annak ellenére, hogy a dalaik nem túl megjegyezhetők. Ezzel szemben a Rise of the Northstar koncertjén csak egy energiaital mentett meg, hogy be ne bólintsak a hőségben, hiába pásztázta fenyegetően szájzárat viselve a gitáros a közönséget és kombinálták rappel a metalcore-t, egyszerűen nem értek össze az ízek.

Fotó: Havran Zoltán

És ugyanettől féltem a szintén metalcore-ban utazó Bury Tomorrow esetében is, számos alkalommal láttam már őket előzenekarként, de túlságosan semmilyennek tűntek, most azonban vagy a színpadi produkciójukban lettek erősebbek, vagy az új dalaik jobbak, vagy mindkettő, de totál lehengerlők voltak. És valószínűleg ezt nemcsak én gondoltam így, a legnagyobb pogót itt láttam a fesztivál során, úgy gyilkolta egymást a nép, hogy kijjebb merészkedtem.
 

Szintén szintet lépett a Bullet For My Valentine is, mind az öt korábbi magyar koncertjükön ott voltam, de idővel kérdezgettem magamtól, minek erőltetem, hogy újra és újra lássam őket.

 Ugyanis bár végigkísérték a számaik az életem, élőben nem annyira izgalmasak, profi zenészek, lemezminőségben játszanak, de nem élnek túl sok látványelemmel, az énekes-gitáros pedig mintha a mikrofon elé lenne szögezve, szinte meg sem mozdul általában. Idén húszéves azonban a debütáló The Poison című albumuk, végigturnézták a világot a jubileum kapcsán, nagyobb helyszíneket töltöttek meg, mint valaha, és nem vették félvállról az évfordulót Dunaújvárosban sem. Pazar színpadi kép, dinamikus előadás, a melankolikus és a harapós dallamok kontrasztja pedig mindkét érzelmi végletet fokozta, akár egy számon belül is; a legnagyobb slágerüket, a Tears Don’t Fallt a frontember meghitt közönségénekeltetéssel kezdte, hogy utána jól leordítsa mindenki fejét.

Tökéletes zárása is volt a fesztiválnak, ugyanis bár szombaton a King Diamond is vonzott volna, de nem éreztem az energiát magamban ahhoz, hogy negyedszer is leingázzak. Mázlim volt, a Rockmaraton belefutott egy olyan pofonba, mint 2016-ban a Megadeth esetében: már fel volt állítva a dán előadó díszlete, amikor torokfájás miatt lemondta a fellépést. Remélem, hogy a csalódás nem tántorít el sokakat a fesztiváltól, miként azt is, hogy jól kalkuláltak a szervezők: nem tudom, milyen elvárásokkal vágtak neki az idei évnek, de a főfellépők esetében is csak néhány ezres tömeg gyűlt össze, kényelmesen be lehetett sétálni az első sorokba, de bízom benne, így is rentábilisnak bizonyult a rendezvény, és nem duplaekkora látogatószám volt a cél. Ugyanis ez jelenleg az egyetlen tematikus rock- és metálfesztivál, és ha képesek tartani ezt a színvonalat, akkor simán törzsvendég leszek.

Borítókép: A Gloryhammer gitáros lovagjai koncert közben (Fotó: Havran Zoltán)