A nagyszínpadon ugyanis ekkor már javában kántált a The Hu, amely az utóbbi évek egyik legszokatlanabb sikere a metál világában. Egy mongol producer ugyanis gondolt egyet, egy konzervatóriumból összeválogatott hagyományos mongol zenét és torokéneket tanuló diákokat, majd ez az egzotikus hangzás meghódította a világot; nem véletlen, sokan úgy vélik nálunk is, hogy a nyugati minták követése helyett nagyobb eséllyel tűnnénk ki a nemzetközi színtéren, ha a rockot a népzenénkkel vegyítenénk, miként részben teszi ezt az egész szép külföldi sikereket elért Thy Catafalque is.
A távol-keleti világ pedig sokakat magával ragadott, noha az együttes nem vitte túlzásba a látványt, csupán (egy mongol történelemvizsgán biztos meghúznának, ezért csak tippelek) Dzsingisz kán szobra intette fegyelemre a háttérből a közönséget.
Ezzel szemben az aznapi főfellépő, a Powerwolf tutira ment, bár az elképesztően dallamos számaik önmagukban is élvezetesek, a frontember hűen a nevükhöz vérfarkasként jelent meg, a zombinak maszkírozott gitárosok társaságában pedig Alice Cooper világára emlékeztető horrorshow-t adtak lángoszlopokkal és konfettikkel. Az ironikusan sötét dalaikat persze nagyjából annyira lehet komolyan venni, mint a Ghost esetében a sátánizmust, a banda hasonlóképpen árasztja magából a nyolcvanas évek keménységében is megmosolyogtató metálkoncertjeinek hangulatát, de pont ezért szórakoztató.
A csütörtöki napra az eredeti tervek szerint ki sem mentünk volna, csak pénteken terveztünk visszatérni, de miután a szervezők nem napijegyeket, hanem bérleteket vágtak hozzánk, a Steel Panther mégis Dunaújváros felé csábított. A mai politikailag korrekt világban egy ilyen bunkó és szexista együttesnek nehéz ellenállni, az összes daluk nagyjából prostituáltak társaságának az élvezetéről és a kábítószerek mértéktelen fogyasztásáról szól. A rock ’n’ roll életérzést tovább fokozza a korai Mötley Crüe-haj metálos imázsa, a színpadra pedig fürtökben hívták fel a rajongólányokat.
Aznap sikerült tovább telítődni klasszikus metállal a DragonForce jóvoltából, majd jött a fesztivál egyik legkülönlegesebb dobása, a Running Wild.
A kultikusnak számító német együttes ugyanis legutóbb 1991-ben járt nálunk, valószínűleg utoljára érkeztek, évente ugyanis már csak néhány fellépést vállalnak, pedig a tagok mozgása és teljesítménye alapján egy másodpercig nem éreztem, hogy indokolt lenne nyugdíjba vonulniuk, de lehet, hogy azelőtt szeretnének feloszlani, mielőtt önmaguk árnyékává válnának.
Másnap azonban a fiatalabb bandák domináltak, mondhatni, eljött az én napom, és rögtön eszembe jutott, hogy vajon miként érezné magát itt az a kissé sznob zenei kritikus, akinek nemrég végighallgattam egy podcastjét, amelyben dögunalmasnak nevezte a Motionless In White zenéjét, azzal ekézve az amerikai bandát, hogy csupán összeollózták tíz előadó stílusát. Tíz, az kevés? – kaptam a fejemhez, én csak kettőt hallok ki belőle, jelesül Marilyn Manson és a Bring Me The Horizon kombóját, de így tökéletes koktélnak érzem. A pénteki formációk azonban kevesebb elemből építkeznek, de a sajtburgert sem kell ezer összetevővel megbolondítani. Igaz, amikor először láttam Corey Taylor előzenekaraként a dán Siamesét, én sem éreztem világmegváltónak őket, itt azonban délután négykor totál vitt magával az energiájuk, annak ellenére, hogy a dalaik nem túl megjegyezhetők. Ezzel szemben a Rise of the Northstar koncertjén csak egy energiaital mentett meg, hogy be ne bólintsak a hőségben, hiába pásztázta fenyegetően szájzárat viselve a gitáros a közönséget és kombinálták rappel a metalcore-t, egyszerűen nem értek össze az ízek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!