Jéggé fagyott száguldás egy norvég kutyaszánon

A kutyaszánhajtás az északi emberek ősi tevékenysége. Ki hinné, hogy ez a sport az 1932-es téli olimpia műsorán, Lake Placid-ben is helyet kapott. Ám mindez messze nem sport, hanem életforma. Itt a kutyák és az ember számára elviselhetetlen hideg kéz a kézben jár. A mindent elnyelő sötétség miatt sem panaszkodik soha a számi ember, de a kutya sem ugatja meg bánatában a holdat. Két óra kutyaszánhajtás, riport Norvégia legészakibb régiójából, ahol az ember nyugodtan rábízhatja magát hat négylábúra.

A kutyaszánhajtás olyan élményekkel ajándékoz meg, amelyek feledhetetlenek maradnak Fotó: ALEX NICODIM Forrás: ANADOLU

Dag mogorva embernek tűnt. Kora ősszel kezdtünk levelezni, írtam neki rendesen, szép megszólításokkal, cirádás mondatokkal. Egyszavas válaszok érkeztek. Találkozunk december 29-én, hétfőn. 10 órára legyek ott a norvégiai Tana kisváros szélén fekvő háznál. Már akkor, ha tényleg érdekel a kutyaszánhajtás. Magam sem tudom, hogy miért, de a térképen ellenőriztem, létezik-e a kis telep, ahol a szánhúzó kutyák várnak majd bennünket. Az aggodalom felesleges volt. A ház, a kutyák és Dag is létezett. Utóbbi, amikor meglátott bennünket, vidáman integetett. Ez lenne a szófukar, a norvégiai Lappföldön élő jóember, akiről azt hittem, hogy remeteként él egy elhagyott házban az erdő szélén? Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Reggel tíz óra, az állatok készen állnak, kezdődhet a kutyaszánhajtás
Fotó: Lantos Gábor

A kutyaszánhajtás mutatja meg Lappföld varázslatos világát

Mind térben, mind időben, mind mentalitásban nagyon messze kerültem Magyarországtól. Földrajzilag az északi sarkkörtől északra, Norvégia tetején jártam, Tanában. 

Háromezren sem élnek itt, mégis, a környék egyik legfontosabb településéről beszélünk, ahol az utak messzire vezetnek.

Ha keletnek fordulunk, a második világháború által megtépázott Kirkenesbe jutunk. Nyugati irányba hosszan kanyarog az országút Lakselv, majd Alta felé. Délen vár Finnország, északon meg a fjordok és a tenger. Akik szeretik észak misztikus világát, nem tudnak betelni a megkapó látvánnyal. Akik nem, azoknak meg hiába magyarázom évek óta, milyen fantasztikus dolgokat élhet át itt az utazó.

A végtelen Norvég-Lappföld egy szánról nézve
Fotó: Lantos Gábor

December végén Tanában három órán át van világosság, de úgy, hogy a nap nem bukkan fel a horizonton. Ez a Polar Night időszaka. Reggel fél kilenckor még vaksötétben botorkálnak az emberek, délután negyed háromkor ugyanez a helyzet. Kilenc felé derengeni kezd, tízkor már olvasni is lehetne a szabad ég alatt. 

A messzi távolban fent lévő nap fénye valószínűtlen színeket fest a felhőkre és az égre.

Nem sokkal a déli harangszó után kezd sötétedni. A szánok elé kötött kutyák veszettül ugatnak, alig lehet féken tartani őket. Egy szán előtt öt vagy hat kutya rázza magát, tudják, hogy hamarosan megkezdődik számukra az, ami élteti őket, ami a vérükben van. A száguldás a hófödte erdőben, az úttalan erdei utakon, ahol az ember könnyen eltévedne, de ahol a kutyák soha nem rontják el az utat. Honnan tudják merre kell menni? Az élet és a természet megfejthetetlen rejtélyei ezek. 

Hihetetlen dolgot hozott 2025 karácsonya

Az időjárással nagy szerencsém volt. Tudtam, hogy bármikor eljöhet az a hidegbetörés, amelyet napok óta előre jeleztek a norvég időjósok. De ezen a hétfő délelőttön csak mínusz 3 fokot mutatott a hőmérő, amely kifejezetten kellemes, „tavaszi” időnek tűnt. Normális esetben ezen a tájon december végén mínusz 15 foknak kellett volna lennie, ehhez képest minden idők egyik legextrémebb karácsonyi időjárásán voltak túl a helyiek. 

Szenteste napján erős felmelegedés kezdődött, karácsonyra megjött az eső és a plusz 4 fok. 

A sokat látott, öreg és mínusz negyvenben edződött helyi emberek is csak hüledezni tudtak. Mire azonban beültem a kutyaszánba, minden tökéletes lett. A mínusz 3 fok pont arra jó, hogy a 120 perces túra során csak néha érezd azt, hogy az arcodat szétvágja a menetszél. Ugyanez mínusz 30 fokban elviselhetetlenné válik. Mármint az embereknek, mert a kutyák még ebben a farkasordító hidegben is szívesen rohannak az erdőben.

Egy szánba egy ember ült. Dag meleg takarókat hozott, azzal bugyoláltam be magam. A főnök felajánlotta a szán vezetését is, de ettől most eltekintettem. Évekkel ezelőtt volt alkalmam vezetni egy fogatot Finnországban. Nagy élmény, de óriási odafigyelést igénylő feladat. Elég egy pillanatnyi kihagyás, hogy a kutyák elhúzzanak a szánnal, miközben te éppen próbálod magad kivakarni a testedet beborító hóból. Azok után, hogy egy rosszul bevett kanyarban leestél és a félméteres hóban landoltál.

Furcsán néz az ember a huskykra

Sokan idegenkednek a kutyaszánhúzástól, mert csak azt látják, hogy a négylábúak lógó nyelvvel, szívszaggatóan rohannak előre, s húzzák maguk után a turistákat. Nehéz lenne ezzel vitatkozni, mert a kép valóban ezt mutatja. Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy ezeket a kutyákat születésüktől fogva erre képzik ki.

Rendíthetetlenül törnek előre, az pedig, hogy menet közben végzik el a kis- és a nagydolgukat? Mi mást tehetnének?

A hatos kutyafogat egyetlen tagja sem fog azért megállni, mert az egyik ebnek éppen más vagy nagydolga akad. Furcsa mindezt látni, hiszen az ember és a kutya kapcsolata talán a legmélyebb és a legérzelmesebb. S ebbe az idilli képbe valahogy mindez nem fér bele.

Mindent azonban ezek a kutyák sem bírnak ki. Amikor a szán egy emelkedőhöz ér, akkor a kormányosnak, de néha még az utasnak is ki kell szállnia. Ilyenkor jó, ha az ember megfelelő fizikai állapotban van, mert a mély hóban, dombnak felfelé kell megtolni a szánt, hogy a kutyák is átjussanak. A dombtetőn nem árt résen lenni, ilyenkor a kormányosnak keményen a fékre kell állnia, hogy az utazó visszamásszon a szánba, majd magára húzza a pokrócot. Mikor mindez sikerül, elég felengedni a féket, a kutyák pedig boldogan száguldanak lefelé. Úgy rohannak, hogy a szán szinte repül a hó felett.

Az ember kicsi és jelentéktelen

Itt, messze mindentől, az erdőben, a jéggé fagyott tavakon, a tavaszig mély hó alatt alvó mezőn érzi igazán az ember, mennyire kicsi és jelentéktelen teremtése ennek a hatalmas világnak. A hó súlya alatt álló néhány fa a tundravidék egy-egy magányos harcosa. Minél északabbra megyünk, annál kevesebb fát találunk, a táj olykor holdbélinek tűnik, ahol néhány cserje hó alól kikandikáló ága jelzi azt, hogy van élet ezen az elhagyatott, Isten háta mögötti vidéken is. 

A jávorszarvas, amely emberre és kutyára is veszélyes lehet
Fotó: BERTHIER EMMANUEL / hemis.fr

A kutyákat ez nem annyira érdekli, rájuk csak egyetlen másik élőlény jelenthet veszélyt: az itt honos jávorszarvas, amely bárhol és bármikor felbukkanhat. 

A jávorszarvas amúgy félős állat, de éppen a félelem hozza elő belőle azt az agresszív viselkedést, amit az ember nehezen társít az „aranyos” szarvas mellé. 

A szarvas valóban tud aranyos lenni (főleg, ha nem jávor, hanem rén), de ezek a lóméretű jávorszarvasok akár egyetlen rúgással tudnak leteríteni egy-egy kutyát vagy embert is. Nem véletlen, hogy az itt élők minden egyes alkalommal elmondják: Lappföld szép hely, jó hely, érdekes hely, nagy baj itt nem érhet, de a jávorszarvasokkal tényleg nem árt vigyázni.

Egy verseny, amely nem a versenyről, hanem a kutyákról szól

Lassan másfél órája tart a száguldás. Szemem előtt vékony jéghártya képződik, testemet egyre jobban járja át a hideg. A feltámadó szél, a hegyek felől rohamosan érkező szürkület hamarosan sötétségbe vált és eltüntet mindent, amit eddig az emberi szem és agy eddig befogadott. Az első szánt vezető Dag is tudja, hogy az idő lejárt, vissza kell térni a bázisra. Amíg mi kint voltunk, az itt maradók tüzet gyújtottak, rénszarvasbőröket terítettek a behavazott padokra. 

Kucorgunk a tűz mellett, élvezzük a meleget, nézzük az ég felé csapó lángokat, miközben újra esni kezd a hó. Meghallgatjuk a nagy mesélőt, a mogorvának hitt Dag történeteit.

Elképzelünk egy olyan versenyt, ahol ezek a szánhúzó kutyák hat éjjelen és hat nappalon, azaz 144 órán át repesztettek Norvégiában. Neve is van, ez a Finnmarksløpet, amelyet 1981 óta minden évben megrendeznek az ide 422 km-re fekvő Alta városában. 

A Finnmarksløpet Európa leghosszabb kutyszánhajtó versenye
Fotó: JOHN LOSVAR / NTB SCANPIX

Ez Európa leghosszabb szánhúzó versenye, ahol két táv közül lehet választani. A legjobbak és legerősebbek egészen Kirkenesig száguldanak, ők a nyílt osztály versenyzői. 1243 kilométert tesznek meg a szánnal. Ők azok, akik korábban már jelentős eredményeket értek el egy-egy rövidebb távú versenyen. A leggyorsabbak hat nap alatt végeznek, aztán Altába visszatérve elképesztő ünneplésben részesítik őket. Azok, akik nem rendelkeznek a több napon át tartó versenyek tapasztalatával, nem nevezhetnek be a leghosszabb távra. 

Nekik marad a rövidebb út, amelynek során azon a kisvároson, Tanán is átszáguldanak, ahol mi a tűz mellett ülve hallgatjuk a hihetetlen történeteket.

Ez a verseny nem a sebességről és nem is a versenyszellemről szól, hanem arról, hogy ki mennyire képes a kutyák gondját viselni? A kötelező megállóknál először nem az emberrel, hanem a kutyákkal kell foglalkozni. Zoknit cserélni rajtuk, megmasszírozni, etetni őket, fészket ásni nekik. Ha mindezzel megvannak, akkor jöhet az ember. 

Száguldás egy befagyott tavon Norvégiában
Fotó: Lantos Gábor

A végén már csak azon tűnődtem el, vajon mindez mennyire jó ezeknek a kutyáknak. Mert azt minden állatszerető jól tudja, hogy az ember szörnyű dolgokra képes, hogy az állatokat kihasználva másokat szórakoztasson, miközben megtömje a saját zsebét.

Láttam Thaiföldön láncra vert, szomorú elefántokat, akik kilométereken át hurcolták a hátukon a jóllakott turistákat. Láttam a cirkuszban kötélen rángatott mackót, aki csak azért táncolt, mert tudta, hogy várja őt a jutalomfalat. 

A kutyaszánhajtás és az ehhez kapcsolódó turisztikai irányvonal miatt azonban nem kell, hogy megszólaljon a lelkiismeret. Ezek a kutyák imádják ezt az egészet, s akkor sem mondanak nemet, ha egy másfél mázsás ember szuszakolja be magát a szánba. Ha megérzik, hogy felenged a fék, nincs, ami visszatartsa őket.