A távolság próbája

Ács Margit, Kossuth- és Prima díjas író munkakapcsolatban állt a jelen és a közelmúlt ikonikus alakjaival is.

Budapest, 2020. október 22. Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Ács Margit József Attila-díjas és Babérkoszorú díjas író, műkritikus, szerkesztő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja a fővárosi Nehru parton 2020. október 21-én. MTI/Cseke Csilla Fotó: Cseke Csilla Forrás: MTI/Cseke Csilla

Kossuth- és Prima díjas író, évtizedekig könyv- és lapszerkesztőként is dolgozott. Elsőként írt érdemben Kertész Imre Sorstalanság című könyvéről, amelynek kiadását is elősegítette. Munkakapcsolatban állt a jelen és a közelmúlt ikonikus alakjaival, egyebek mellett Pilinszky Jánossal, Mándy Ivánnal, Szilágyi Istvánnal, Nemes Nagy Ágnessel, Csoóri Sándorral, Makovecz Imrével – és még hosszan lehetne folytatni a sort. Tizenöt évesen belesodródott az ötvenhatos forradalom eseményeibe, de tevékenyen részt vett a nyolcvanas évek végén a rendszerváltó folyamatokban is. Ezt a történelmi időszakot Kontárok ideje című novellásköteté­ben meg is örökítette – máig egyedüliként prózairodalmunkban. Ács Margitot mégsem izgalmas és küzdelmes életéről kérdeztem, hanem – gazdag élettapasztalatainak fényében – a máról.

– Nemrég hallottam egy írótól azt a közkeletű vélekedést, hogy művészembernek nem szabad politikai csoportok mellett kiállnia, politikai jellegű rendezvényeken részt vennie, mert az foltot ejt a művészi hitelén, esetleg gátolja tisztánlátását. Ön viszont szinte minden fontos politikai-közéleti eseményben részt vett az utóbbi ötven-hatvan évben, mi több, ezeket meg is örökítette különböző írásaiban is. Ezek szerint az ön számára nem fontos a hűvös távolságtartás a való világ eseményeitől?

– Különböztessük meg a politikai csoportok melletti kiállást a világnézeti-politikai elvektől. Szerencsés esetben az ember talál olyan csoportosulást, netán pártot, amely tökéletesen megfelel közéleti, erkölcsi ideáljainak, olyan eszmék jegyében tevékenykedik, amelyeknek ő is az életét szenteli. Sajnos azonban meglehetősen ritka az ilyen szerencse. A politika ugyanis gyakorlati tevékenység, sajátos lavírozás a kitűzött célok szolgálata és a valós feltételek, kényszerek között. Ezt bárki elvtelen kompromisszumok sorozatának láthatja; ebben rejlik a magyarázata a csalódásnak, amelyet a Kádár-rendszer alatt zömében ellenzéki szellemiségű magyar értelmiség átélt az áhított cselekvési lehetőségek megnyílásakor, a kilencvenes évek elején. Emlékszem, mást sem hallottunk mind a jobboldali, mind a baloldali ismerőseinktől. A médiában megnyilatkozók általában azzal kezdték a szereplést, hogy mindenkit biztosítottak arról, ők nem politizálnak. S a fóbia kiváltó okai közé számítsuk még a politikában szereplő személyek emberi esendőségét, amelyet a másik oldal propagandája nem győzött leleplezni tényleges vagy gerjesztett botrányokon rágódva. Ezenkívül számoljunk még a hatalomvágy, a hatalmi helyzet torzító hatásának megtapasztalásával akár pozícióba került egykori barátainkon is. Továbbá a szükségszerűen bekövetkező morális buktatóval: a haszonlesők becsatlakozásával egy-egy párt holdudvarába, leginkább persze az éppen hatalmon levő elitbe. Bizony, a politika gyakorlata nem idealista embernek való. Az „idealista” itt nem elvarázsolt ködevőt, hanem olyan embert jelöl szándékom szerint, aki elvek konzekvenciái szerint él, kritikusan választ jó és rossz között, önálló véleményalkotásra képes, és az ehhez való jogra igényt is tart. Én az ilyen emberek egyike vagyok, s ennek tudatában felmértem 1989-ben, az MDF párttá alakulása kapcsán, hogy nem vagyok alkalmas gyakorló politikusnak, és kimaradtam a mozgalom keretében szerveződött józsefvárosi alapszervezetből, pedig a létrehozására rengeteg energiát és időt áldoztam az előző év folyamán. De természetesen nem hagytam fel a közéleti érdeklődéssel, a kritikai alapállással, a véleményalkotással, és azóta is folyamatosan azt mérlegelem, hogy kitől, melyik politikai erőtől várhatom leginkább – hangsúlyozom: leginkább – az országom, a népem érdekének megfelelő politizálást. Minthogy tollforgató vagyok, e közéleti izgalomnak nyoma van írásaimban is, mi sem természetesebb ennél. Természetellenesnek azt tartanám, ha egy írónak – eltérően más normális emberektől – nem volna véleménye a hazája sorsát érintő kérdésekről. Nem is igen találkoztam ilyen kollégával. Legfeljebb egyik-másik nem mer színt vallani, mert fél, hogy a „másik” oldalon kiesik a pikszisből. Megjegyzem, ez az elmúlt évtizedek áldatlan „Kulturkampf”-jában elég reális esély volt, s ma is az.

– Lehet valaki belül és kívül egyszerre? Lehet elkötelezett, ugyanakkor távolságtartó is?

– Igen, nekem az összetartozás érzése mellett a távolságtartás is fontos, tekintve, hogy elég nehezen tudom megvalósítani, mert meglehetősen indulatos, vagy mondjuk szebben: szenvedélyes alkat vagyok. Szerencsére életkörülményeim rászorítottak az önfegyelemre. Sokat segít a kívülről való rálátásban az is, hogy szeretem az analitikus gondolkodást. Szeretem a dolgok többszörös arcát feltáró tárgyilagosságot, ahogy az imént is mondtam: a kritikai alapállást. Vagyis szenvedélyesen szeretek kívülről is látni, habár ez talán paradox helyzet. Akkor vagyok otthon „belül”, vagyis akkor tudok megbízni egy gondolatban, egy álláspontban, egy lelkes érzületben, ha kívülről is rápillantottam, a távolság próbájának tettem ki. Ezt az önkontrollt hiányolom jó néhány eszmetársamban, és nagyon-nagyon hiányolom a neoliberális véleménynyilvánításból. Azt az „egyrészt-másrészt” szemléletmódot, amelyet egykor a szocialista (zsdánovi) esztétika opportunizmusnak, polgári csökevénynek minősített, ma pedig tudni sem akarnak róla a véleménymanipulátorok, a pártmarketingesek és sajnos áldozataik, a fanatizált választópolgárok sem.

Fotó: MTI/Cseke Csilla

– A baloldal iránt elkötelezett művészek nem félnek attól, hogy az eszméik, politikai nézeteik melletti kiállás megkérdőjelezi művészi hitelüket.

– Annyira bosszantott ez a jelenség, hogy már a kilencvenes években írt közéleti esszéimben is szóvá tettem. 1991-ben a tokaji írótábor tanácskozásának a témája a művészet autonómiája volt. Ezt a Fekete Gyula által létrehívott, a népi mozgalom szellemében működő tábort akkor megkísérelték „népfrontossá” tenni, a főelőadók ­Heller Ágnes és Fehér Ferenc voltak. Nem emlékeztek korábbi irányzatosságukra, és felhőtlen lélekkel szálltak síkra a művészet politikától való mentessége mellett. Az autonómiát csakis ebben az összefüggésben értelmezték. Jól hangzott ez akkor, mert még friss volt a pártállami diktatúra kultúrpolitikájának az emléke, közvetett és közvetlen beavatkozása az alkotómunkába. Az ettől való megszabadulást jelentette a politikamentesség meghirdetése. Ám az önelvű művészet nemcsak a politikai ukázoktól zárkózik el, hanem az úgynevezett valóságreferenciát is megvetéssel elutasítja, s ennek következtében az e jegyben született irodalom voltaképpen érdektelenné vált a potenciális közönsége számára. Ez is hozzájárult az olvasók számának megcsappanásához. Egy szűk szakmai tábor viszont úgy vélte, hogy ezen alkotások által a magyar irodalom végre „felzárkózik” a nyugati félteke egyetemes művészetéhez. Kipurgálták az irodalomból a „snassz” nemzeti sorskérdéseket, amely fogalmat maró gúny illetett meg. Végtére a nemzet is avult formáció a globalista üdvtanok szerint, hát akkor kit érdekelhetnének az állítólagos sorskérdései?! Nem is az haragított meg, hogy ilyen romboló nézeteket hirdettek mérhetetlen gőggel, hanem az, hogy nem érték be a konjunktúrájukkal, hanem földbe akarták döngölni mindenestől azt az irodalmi evidenciát, hogy a leírt szó címzettje végső soron mindig egy közösség.

Kiszorították a szemhatárról azokat a holt és élő írókat, akik felelősséget éreztek a közösség iránt, amelyből származtak, amelynek a nyelvét művelték.

Hol­ott a leselejtezett klasszikus íróink többsége a maga korában a haladás ügyét is szolgálta, amikor a népét szolgálta. Igen, a műveikkel is, sőt elsősorban azokkal. Szemben az ekkoriban pie­desztálra emelt, liberálisnak mondott kedvencekkel, akik az írói szabadság látszatában tetszelegve és egójuk agyonreprezentálásába süppedve a műveikben nem reflektáltak az éppen nagyot változó világban bekövetkező emberi kihívásokra. Ugyanakkor a médiában vagy tömegrendezvényeken szónokolva a legközönségesebb napi pártpolitikát szolgálták ki. Sajnos nem csak a kilencvenes-kétezres években. Én nem félek az állásfoglalástól, de a napi politikai kinyilatkoztatásokkal csínján kell bánni. Vannak ugyan kiélezett helyzetek, amikor nem lehet nagyot tévedni, s meg kell szólalni valami ellen vagy valami védelmében a nyilvánosság fórumain is, de máskülönben az író maradjon a tollánál vagy a klaviatúrájánál, mert százszor meggondolhatja, amit leír, és így személyesen jót tud állni érte bárki előtt húsz év múlva is, vagy legalábbis koherensen illeszkedik művészi és közemberi arculatába. A tévedés kockázata ilyenkor is fennáll, nem tagadhatom. De a bajok ott kezdődnek, amikor valaki – író, politikus, közember – tévedhetetlennek hiszi magát.

Az interjú szerzője irodalomtörténész

Folytatjuk