Nézzünk egy kicsit előre! Előre megmondom, eljő hamarosan az idő, amikor Katona József klasszikus drámáját az eddiginél is sokkal nehezebb lesz színpadra állítani. Nem mintha eddig olyan könnyű lett volna…
Hiszen volt idő, amikor az a fránya meráni származás tűnt kimondottan kínosnak és problematikusnak. Mert hát kik is valójában a merániak? Hát persze… németek. Nem szép dolog német barátainkkal holmi csip-csup ügyek miatt úgy bánni, ahogy Bánk nádor bánt, pláne, hogy Gertrudis mégiscsak királynéja volt, vagy mi…
Aztán itt az a csúnya Tiborc-téma. Azok a mindig panaszkodó parasztok… Volt idő, amikor ferde szemmel nézték az ilyesfajta, alig burkolt baloldali lázítást, amelynek nyilván nem lehetett más célja, mint magyart magyar ellen fordítani, mikor a gaz ellen a kapuk előtt gyülekezett éppen. Később meg pont Tiborc lett a nagy sztár, kár, hogy Bánk amúgy nem sok figyelmet szentelt az osztályharc diszkréten megbúvó, de annál nyilvánvalóbb jelenlétének és lehetőségének, és ahelyett, hogy valamirevaló parasztlázadást hirdetett volna meg országszerte, opportunista módon megelégedett Gertrudis magánjellegű lemészárlásával.
Amikor Tiborc már sztár lehetett, jött az újabb baj ezzel a Bánk bán-sztorival. Merthogy miközben a dráma békésen zajlik a néző szeme előtt, drága jó II. Endre királyunk maszekban háborúzgat. No de hol is? Halicsban? Lodomériában? Netán Galíciában? Az elvtársak földrajzi ismeretei nem voltak éppen akadémiai szinten, de az még nekik is felderengett, hogy a fent említett területek akkoriban a dicsőséges és mindenekelőtt testvéri Szovjetunió részét képezték, és önmagában az a tény, hogy magyar fegyveres erők a Szovjetunió területén bóklásznak, fölöttébb ízléstelennek és mind politikailag, mind ideológiailag súlyos hibának tűnt.
Gondolhatnánk, ezek az apróságok manapság már természetesen nem számítanak. Kit érdekel, hogy a meránok valójában németek? Hogy Tiborc panasza felér egy protomarxista nyilatkozattal? Hogy jó Endre királyunk valahol a mai Ukrajna és Belorusszia határvidékén hergeli a helybélieket, amikor az a kellemetlen baleset történik a feleségével?
De ne higgyék, hogy ezzel vége van. Ahogy már jeleztem korábban, nézzünk kicsit előre. Milyen kihívásokkal küszködik majd a (közel)jövő színházi direktora, ha arra az elhatározásra jut, hogy a világmegváltó deszkákra viszi a Bánk bánt…
A sorrendben nem vagyok biztos, de a következő nem csekély észrevételek, panaszok, sirámok és hisztériák fogják munkáját lépten-nyomon akadályozni. Először is némi csodálkozással vehetjük tudomásul, hogy még senki nem figyelt fel a női karakterek méltatlan helyzetére ebben a különös történetben. Melindát nyilvánvalóan szexuális tárgyként kezelik, de talán még nála is mostohább sors jut Gertrudisnak, akiről sok rosszat elmondhatunk, talán nem a legempatikusabb a magyar nép iránt, és viselkedési mintái tartalmaznak némi diktatórikus felhangot, de ez mégsem lehet ok arra, hogy a férfiak uralta nagyon csúnya világban olyan mostohán kérjék számon, miként Bánk nádor teszi.
Hát senki sem veszi észre, hogy ebben a darabban csak a nők húzzák a rövidebbet? Megerőszakolják, megölik őket, a férfiak meg csak szavalgatnak (az operaváltozatban énekelgetnek) meg isznak közben. Aztán a végén megint szavalnak, énekelgetnek, szomorkodnak, és mindenki megy a dolgára. Hogy nem jutott még eszébe senkinek, mi lesz, ha egy fiatal női néző ebből azt a következtetést vonja le netán, hogy ez a nő dolga? Mármint hogy megerőszakolják, megbolonduljon, vagy egyszerűen leszúrják, mint a pengős malacot. Pedig a modern, liberális női szerepek ennél valamivel szofisztikáltabbak ám!
Szóval lehet átírni az egészet! Volna ötletem, most nem részletezem, valószínűleg hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a dráma végén Gertrudis öli meg Bánk bánt, mert sajnos csak így érhető el, hogy nőként érvényesíteni tudja temperamentumát és sajátos érveit kormányzásról, udvari erkölcsökről, egyebekről.
Súlyos problémának tűnik ezen túl az a mindeddig könnyelműen félresöpört tény, hogy ebben a történetben mindenki nyersen és visszavonhatatlanul heteroszexuális. Nyilvánvaló, hogy ez a valóság súlyos eltorzítása, kizárt, hogy a királyi udvarban ne lakozott volna egy-két meleg, nem beszélve a metroszexuálisok, önmagukat kaktusznak vagy behajtani tilos táblának képzelők nem épp elhanyagolható halmazáról. Kimondottan jót tenne majd a jövőben színpadra állítandó darabnak, ha az összeesküvő magyar főurak (akik tényleg mindig csak italozással összekötve tudják elképzelni a politikai diskurzust) között felbukkanna lassan egy-két női ruhába bújt vagy incselkedően a többiek bajszát pedrő, vagy a lovak, esetleg a behajtani tilos táblák iránt feltűnő érdeklődést mutató főúr, mintegy megjelenítve a középkori társadalom színességét, összetettségét és haladó nyitottságát.
És ha eddig végre-valahára eljutunk, még mindig hátravan egy nagy adósság. Biztosan önöknek is feltűnt, és nincs kétségem afelől, hogy fel is háborodtak már azon, hogy ebben a történetben mindenki… fehér. Fehérek a merániak, a magyarok, a király, a királyné, a nádor, a bánok, a parasztok, az alabárdosok, a második és harmadik alabárdosok, de még a súgó is. Fehérek, mint a fal. Direkt. Sehol egy afroamerikai vagy erősen ázsiai arc, és különösen fájó, hogy az ausztráliai aboriginek vizuális reprezentációja minden idők legmélyebb statisztikai adatát mutatja a Bánk bán esetén.
Miért?
Mit üzenünk ezzel a világnak? Az a sok fehér heteroszexuális férfi, aki csak iszik meg kavar – meg persze a leszurkált, megbolondult nők. Nyilvánvalóan zsákutca ez, a múlt posványát felidéző munkáról beszélhetünk, amelyet csak alapos átírás után engedhet a jövő direktora a nyitott és kulturált közönség színe elé. Nem lesz könnyű persze kitalálni, ki legyen afroamerikai és ki fehér, az, aki leszúr, vagy akit leszúrnak, de az egyszerűség kedvéért lehet, hogy nem is kell fehér ember a darabba. Meg férfi. Meg nő.
Nem igaz, hogy másképp nem lehet elmondani ezt a bájos kis történetet…
