A mélytengeri, azaz a kétszáz méternél mélyebben lévő bányászat lehet a jövő üzlete főleg azért, mert apad a felszíni ásványkincskészlet. A víz alatti világ elképesztő mennyiségű aranyat, ezüstöt, rezet, kobaltot és egyéb fémet, továbbá foszfátokat és hidrogénszármazékokat rejt.
A legtöbb nyersanyag a Csendes-, az Atlanti- és az Indiai-óceán hatalmas területein lapul, összesen 1,3 millió négyzetkilométeren. Az egyik zónában, amely Hawaii és Kalifornia partjai között terül el, négyezer méter mélyen található a világ legnagyobb fémkészlete. A számítások azt mutatják, hogy csak itt annyi mangán és nikkel van, mint amennyi a szárazföldön összesen.
Noha még sehol nem indult meg a kitermelés, a bányászati multinacionális vállalatok máris 29 darab koncessziót nyertek a világtengerekben az ENSZ szervezetétől, a Nemzetközi Tengerfenék-hatóságtól. Köztük olyan cégek, mint a kínai állami Minmetals vagy a Lockheed Martin amerikai biztonságtechnológiai és repülőgép-ipari konglomerátum, illetve a londoni tőzsdén jegyzett Nautilus Minerals. A jelek szerint nagy a versenyfutás a lelőhelyekért, rajtuk kívül már most sorban állnak az oroszok, a franciák, valamint óceániai kisállamok is.
Az ötlet nem új, már a hatvanas években felmerült, noha akkor még a tudományos fantasztikum világába sorolták az elképzelést. Azóta minden berendezés elkészült, hiszen napjainkra a tengeri olajfúrás életre hívta a kitermeléshez szükséges technikát. A tervek szerint az esetenként több ezer méter mélyen fekvő ásványkészleteket robotokkal juttatják majd a felszínre, ahol az ércet tartalmazó iszapos vizet átszűrik, majd az üledéket a fenékhez közel visszaengedik a vízbe.
A módszeren finomítani kell, mert a próbafúrások, illetve a számítógépes modellezés során kiderült, hogy az üledék visszajuttatásával több tíz kilométeres körzetben akkora „porfelhő” boríthatja be a tengerfeneket, hogy az élővilág könnyen megsínyli a leülepedés hosszú idejét. Ennek oka, hogy az állatok a felkavart részen képtelenek táplálékhoz jutni, ezért a túlkapásra hajlamos „zöldek” máris támadják az iparág képviselőit. Folyamatosak a perek, noha a munka még el sem indult. Sőt maguk a vállalkozások kértek vizsgálatot, hogy miként reagál például a korall a bányászattal összefüggő esetleges károkra, ugyanis ezek a csalánozók törzsébe tartozó élőlények a mélyvízi élet alappillérei, így az ökoszisztéma is ettől függően állhat vagy bukhat.
Iparági szakértők szerint amennyiben sikerül megoldást találni a maradvány környezetkímélőbb visszajuttatásához, akkor az ásványfelhozatal sokkal tisztább, fenntarthatóbb lehet majd, mint a felszíni kitermelés. Mint a The Guardiannek nyilatkozták, az ipari fémek iránt annyira megnőtt a kereslet, hogy amennyiben nem találnak új forrásokat, akkor néhány évtizeden belül képtelenség lesz az ellátást a felszínről megoldani. Úgy fogalmaztak, pont a környezetvédők sürgetik az elektromos autók terjesztését, ám ezek az alternatív közlekedési eszközök annyi nemesfémből készült alkatrészt igényelnek, hogy előállításukhoz több millió tonna rézre, kobaltra, mangánra, cinkre és nikkelre van szükség. Tehát a mélytengeri bányászat elengedhetetlen a zöld gazdasághoz szükséges anyagok kitermeléséhez. Ráadásul nem csupán a közlekedésben van jelentős szerepük a nyersanyagoknak, a számítógépek, telefonok is tonnaszám „emésztik fel” a legdrágább fémeket.
Az efféle kitermelést támogatók azzal is érvelnek, hogy ez a bányászat nem jár erdőirtással, légszennyezéssel, valamint embertelen körülményekkel, legfőképp gyermekek foglalkoztatásával. Ezt bizonyítja, hogy a napokban pont egy olyan kitermelőhely omlott be a venezuelai Bolívar államban, ahol nemhogy emberek tucatjai – köztük fiatalkorúak – haltak meg, hanem rendszeresen ütötték a napi tíz órában dolgoztatott modern kori rabszolgákat. Ez a tengeri kitermelésnél aligha lesz elképzelhető.
