A vadak, különösen az emberevés tekintetében, hajthatatlanok voltak. A király ekként védte előttem e csúf szokásukat:

Metál a pokolian tűző napon
Dunaújvárosban a Rockmaraton igazi családias fesztivál képét nyújtotta.
A vadak, különösen az emberevés tekintetében, hajthatatlanok voltak. A király ekként védte előttem e csúf szokásukat:
– A misszionárius meg akarja nekünk tiltani, hogy emberhúst együnk. Apáink is ették, miért ne ennők tehát mi is?
Fölöslegesnek tartottam vitába elegyedni ezzel a csökönyös emberrel. Beértem azzal, hogy megkérdeztem tőle, evett-e már fehér ember húsából?
– Igen, de nem valami nagyon kedvelem – felelte.
– És ugyan miért nem? – kérdeztem kissé sértődve.
– Mert rossz az íze. Nagyon sós!
A bennszülöttek jobban szeretik a szomszéd szigeteken lakó, velük hasonfajúak húsát; a király ellenben kijelentette, hogy legjobban ízlik neki a sárga embereké. Olykor ugyanis japánok és kínaiak vetődnek e sziget tájékára, ezeknek a húsát isteni eledelként dicsőítette.
A király aztán engem vallatott ki alaposan. Nem üzérkedem, csere-kereskedelmet sem folytatok, mi a kő vitt hát oly messzire a fehér emberek országától, a hol olyan gazdag mindenki?
– Azért jöttem, hogy meglássam e vidékeket – mondtam; de ő ezt nem tudta megérteni.
A vademberek nem ismerik a kíváncsiságot, de még a nevét sem.
[…] Több kunyhóba is bementem. Legfőbb diszök egy a mennyezetről lelógó holttest, melyet a lakók saját fekhelyük fölé akasztanak oly módon, hogy e tetem feje az övékkel egy irányban legyen. Reggel – a mint felébrednek – tekintetük legelőször az üresen meredező szemüregekkel és az aszott ajkak között megvillanó, sárga fogsorok rémes mosolyával találkozik. E múmiákat rendkívül nagyra becsülik és nem tudtam őket rávenni arra, hogy nekem egyet is eladjanak. A holttesteknek ezt a konzerválási módját most már nem ismerik; a meglevő példányok nagyon régiek; talán épp oly emlékei egy hajdani civilizációnak, mint a Húsvét-sziget híres bálványai.
[…] Az őserdőben való haladás rendkívül fárasztó volt. Rést kellett vágnunk az ágak kusza sűrűségébe, lépcsőket a sziklába. Garmadával szaggattuk halomra a kúszó növények indáit és a tüskés ágak véresre sebezték kezünket. Így haladtunk csaknem négy óra hosszáig egy keskeny ösvényen, a mely meredeken emelkedett hegynek fölfelé. Már épen kezdtünk elfáradni, mikor valami dögletes kigőzölgés csapta meg orrunkat. Ammóniákhoz hasonló szag volt ez, a mely minden lépéssel fokozódott. Negyedóra elteltével a bűz oly erős volt, hogy embereim önkénytelenül meglassították menésüket. Mintha dög heverne már hetek óta valahol a közelben. Zsebkendőt kötöttünk orrunkra, szájunkra, de a bűz a szöveten is áthatott. Embereim közül kettő leült a földre és kijelentette, hogy nem bír tovább menni. Arcuk ólomszínűre változott. Otthagytam őket. Húsz lépéssel odébb harmadik matrózom fuldokolva a földre zuhant; később a negyedik. Már csak egy matrózom maradt meg. Ez – a vezetővel együtt – lépegetett a nyomomban. Bátor, elszánt legény volt, a kit nem hajtott az a vágy, a mely engem: elmondhatni, hogy benn jártam a legvadabb emberevők egyik falujában, a hová fehér ember talán még soha be nem tette a lábát; csakis hűségből és ragaszkodásból követett.
Végre egy tisztásra értünk és vezetőnk néhány, szerte szórt kunyhóra mutatott. Célnál voltunk. E pillanatban matrózom halotthalványan, eszméletlenül lebukik, mint a kit gázmérgezés ért. Néhány csöpp konyakot öntöttem a szájába, ez kissé magához térítette.
[…] A kunyhóban három ágy volt. Kettőn feloszlásnak indult holttestek feküdtek. A harmadik üres volt, ez volt a főnök fekvőhelye. A falakon tárgyak függtek, de ezeket csak homályosan láttam; alkalmasint fegyverek lehettek. Igyekeztem mielőbb kijutni a kunyhóból s ekkor egy szinte hihetetlen dolog esett meg velem: a külső levegőt már nem találtam fertőzöttnek, sőt tisztábbnak annál, a melyet a „Tolna” fedélzetén belélekzettem. Megértettem, miért nem érzik a vadak a körülöttük szálló bűzt. Dante már jóval előttem följegyezte ezt a megfigyelést. – Lassan kell leszállnunk az eretnekek körébe – mondatja Virgillel – így fokozatosan megszokjuk a kellemetlen szagot és utóbb már nem érzünk semmit.
(Festetics Rudolf: Emberevők között. Nyolc évi csendes-óceáni hajózás a „Tolna” yachton, 1905)
155 éve, 1865. szeptember 15-én született gróf Festetics Rudolf magyar utazó, aki kalandos élete során Tolna és Tolna II. nevű hajójával bejárta a Csendes-óceánt, és gyűjtőutakat szervezett az őslakos népek elzárt településeire.
Dunaújvárosban a Rockmaraton igazi családias fesztivál képét nyújtotta.
Amiről pedig beszélünk, az a rántott borjúmáj szarvasgombás burgonyapürével.
Franciaország újra börtönt akar építeni dél-amerikai külbirtokán.
Kapu Tibor előtt már két magyar járt a világűrben, megalapozva az űrjáró jövőt.
Dunaújvárosban a Rockmaraton igazi családias fesztivál képét nyújtotta.
Amiről pedig beszélünk, az a rántott borjúmáj szarvasgombás burgonyapürével.
Franciaország újra börtönt akar építeni dél-amerikai külbirtokán.
Kapu Tibor előtt már két magyar járt a világűrben, megalapozva az űrjáró jövőt.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.