– Hiánypótló munkát végzett Ludmann Mihály képzőművész-művészettörténész. A trianoni Magyarországon felállított első világháborús emlékműveket dokumentálta, és megjelenés előtt álló könyvé-
ben ezek alkotóit mutatja be. A köztéri alkotások egy része napjainkban gondozatlanul, az enyészetnek kiszolgáltatva áll, készítőik között méltatlanul elfelejtett és megtagadott művészek is találhatók.
– A nagy háború emlékművei új szobrászati műfajt teremtettek. Ezek a művek az 1945 utáni magyar művészettörténetben lenézett alkotások voltak, és tudatosan igyekeztek alkotóikat elfelejteni. Olyannyira, hogy a kötetben szereplő művészek között vannak olyanok, akik még lexikonokban sem szerepelnek, holott szép számú emlékművet alkottak, és más szobrászi műfajban – mint amilyen a portré és az éremművészet – is jeleskedtek. A trianoni békediktátum utáni Magyarországon fellelhető emlékművek szerepelnek a kötetben.
– Milyen hatással volt a köztéri szobrászatra a háború?
– A háború és a Tanácsköztársaság tönkretett mindent, majd az idegen megszálló hatalmak kifosztották az országot, és emiatt az a gazdagság, amely a kiegyezés után jellemezte a magyar művészetet, nem térhetett vissza. A szobrászok megbízásai is drasztikusan csökkentek, alig volt jelentősebb pályázat. Ezért vált különösen jelentőssé a hősi emlékművek mintázása. Ebben a kor szinte minden számontartott szobrászművésze részt vett. Kiemelkedik közülük Kisfaludi Strobl Zsigmond és Zala György, valamint tanítványai, Pásztor János, Sidló Ferenc, Istók János. A településeket az 1917. évi VIII. törvénycikk kötelezte anyagi erejüknek megfelelő emlékművek állítására. Ezek nagy része emléktábla, de hatszáz felett van a figurális alkotások száma. Ezeket jól képzett, az Iparművészeti Iskola és a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán végzett, külföldi tanulmányokat is folytató és a nagy háború előtt már kiállításokon bemutatkozó szobrászok készítették.
A kötetben harminc alkotó szerepel, de rajtuk kívül még több mint harminc művész alkotásait gyűjtöttem össze és fotóztam le. Vannak olyan szobrászok, akik egy-két, és olyanok is, akik húsz körüli hősi emlékművet készítettek. A hősi emlékművek mellett jelentősebb szobrászi feladatok csak 1932 után, a gazdasági világválság elmúltával jelentek meg a magyar művészeti életben. Ekkor új lendületet kapott a magyar emlékműszobrászat, de ez csak egy évtizedig tartó folyamat volt. Az utolsó háborús emlékműveket az 1940-es évek elején állították fel.
Első világháborűs emlékmű Miskolcon a Tizeshonvéd utcában
– Melyek voltak a leggyakoribb toposzok, amelyek megtalálhatóak az emlékműveken?
– A szobrászat meghatározó és legfontosabb témája az ember. A hősi emlékművek olyan katonák kollektív és köztéri síremlékei, akik közül sokan ismeretlen helyen, jeltelen sírban nyugszanak. A figurák beállítása, gesztusai és az ebből következő érzelmi állapot megjelenítése a szobrász döntése, hogy mit állítanak egy település közterére, az pedig a megrendelő elgondolását, szándékát mutatja. A felületes szemlélő számára egyformának tűnő katonaszobrok nagyon sok árnyalatát jelenítik meg az emberi jellemnek és karakternek. A köztéri szobor a körülötte levő térrel is kapcsolatban áll, amely a művet is formálja. Az áldozatok hozzátartozói a templomba menet is szembesülhettek a háború borzalmaival. Az is fontos, hogy a háborús emlékművek állításának időszaka viszonylag rövid idő, negyed évszázad. A téma adott volt: elesett katonák, akiknek szülei, feleségük, gyerekeik és rokonaik még ott éltek azon a településen. 25 év alatt a művészeti irányzatok sem változtak olyan mértékben, hogy lényegesen más szemléletben kezdjenek el mintázni a szobrászok, és a közízlés sem fordult el az Európa-szerte divatos és elfogadott úgynevezett új tárgyiasságtól. A mű művészi értéke nem abban rejlik, hogy mit ábrázol, hanem abban, hogyan él a műfaj adta lehetőségekkel.
– Az emlékművek már Magyarországon készültek, de a vázlatok többnyire a fronton vagy annak közelében, a Sajtóhadiszálláson.
– A Sajtóhadiszállást a háború kitörése után hozták létre. Azok közül, akik később az emlékműveket, festményeket, rajzokat, fotókat készítették, sokan személyesen is, katonaként részt vettek a háborúban. A Sajtóhadiszállás célja és feladata a hadszíntéri események bemutatása volt a hátországban élőknek, mert áldozatot nemcsak a katonák hoztak, hanem az ország teljes népessége is. A Sajtóhadiszálláson festők, grafikusok, szobrászok, írók is tevékenykedtek, valamint ott voltak a fényképészek, később a filmesek is megjelentek. A tagjai között besorozott katonák is voltak, akik így mentesültek a hadi cselekményekben való részvétel alól. A képzőművészek kéthetente egy művet beszolgáltattak, amelyekből 1915 végén Bécsben, majd 1916 januárjában Budapesten kiállítást rendeztek. Budapesten ezt még kettő követte, 1917-ben és 1918-ban. A beszolgáltatott műveket, már amelyek túlélték a második világháborút, Bécsben és Budapesten a Hadtörténeti Intézet őrzi.
– Mi volt a célja ezzel a gyűjtéssel?
– Szeretném, ha az elfelejtett, 1945 után megtagadott művészek és alkotásaik a mindennapi köztudatban a nekik megfelelő helyet foglalnák el.
