Farfekvés

A srebrenicai vérengzés idején 42 éves holland katonaorvos elismeri országa felelősségét.

2020. 07. 13. 16:12
null
Gerry Kremer (balra) a balkáni fronton 1995-ben. „Parancsnokhelyettesünk megtiltotta, hogy segítsünk a helybélieknek” Forrás: Facebook
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Részt veszek a srebrenicai áldozatok emlékére szervezett boszniai békemeneteken. Ha nincs koronavírus-járvány, most is elmentem volna Srebrenicába – mondja a vérengzés huszonötödik évfordulóján Gerry Kremer, aki ENSZ-békefenntartóként hat hónapot töltött a kelet-boszniai város szerb ostromgyűrűjében. Az akkor 42 éves holland katonaorvos elismeri országa felelősségét abban, hogy a boszniai szerbek bosnyákok ezreit mészárolhatták le, de vitatja, hogy a muszlimok halálát ölbe tett kézzel nézték a holland kéksisakosok.

– 1995-ben fél évet töltött katonaorvosként Srebrenicában. Mi az az emlék, amelyik a legjobban bevésődött, amelyet soha nem fog elfelejteni?

– A főleg férfiakból álló tizenötezres menet az enklávéból Tuzla felé a július 10-éről 11-ére virradó éjszakán. Közülük csak hat és fél ezren érték el Tuzlát, nyolcezer-ötszáz embert fogságba vetettek, illetve megöltek a boszniai szerbek. Ez a népirtás a legszörnyűbb emlék, amely azóta is kísért.

– Korábbi interjúban beszélt arról, hogy az ostromzár alatt szörnyű körülmények között éltek a bosnyák lakossággal együtt. Csak vizet, kekszet és zsírt tudtak fogyasztani. Hogy lehetett ezt túlélni?

– Mindannyian sokat veszítettünk a test­sú­lyunkból. Amikor megérkeztem Srebrenicába, kilencvenhat kilót nyomtam, amikor eljöttem, nyolcvanat. A szerbek taktikája az volt, hogy ­kiéheztetik a várost, mielőtt lecsapnak rá. Igye­keztek megakadályozni, hogy Srebrenica ­élelemhez, gyógyszerekhez, üzemanyaghoz jusson.

– Helybéliek visszaemlékezése szerint ön a holland kontingens azon kevés tagja közé tartozik, akikre szívesen gondolnak vissza. Segítette őket, együtt dolgozott a bosnyák orvosokkal. Nem okozott ez dilemmát? Hogy orvosként és emberként álljon helyt rendkívüli helyzetekben vagy a holland feletteseinek engedelmeskedjen?

– De, pontosan ezzel a dilemmával szembesültem. Július 4-én megérkezett a váltótársam, de én is a helyszínen maradtam. Parancsnokhelyettesünk megtiltotta, hogy segítsünk a helybélieknek, mert fogytán volt már a felszerelésünk. Behoztak egy asszonyt, hasi, ágyéki és mellkasi sérülései voltak. De visszaküldték a srebrenicai kórházba, ahol még aznap éjjel meghalt. Volt, hogy megtagadtam a parancsot. Beparancsoltak minket a körletünkbe. Noha kiabáltak velem, egy gyárépületbe indultam segíteni, ahová a helyi sebesülteket vitték. Szégyelltem magam a hazám helyett, meg kell mondjam.

– A hazáját említi, pedig kéksisakosokként, ENSZ-békefenntartókként voltak jelen…

– Igaz, hogy az ENSZ hozott minket ilyen helyzetbe, de csakis hollandok voltunk a zászlóaljban, a holland kormány pedig elfogadta a szigorú feltételeket, amelyek meghatározták jelenlétünket Srebrenicában. Nem voltak harckocsijaink, nehézfegyverzetünk. Ez olyan helyzetet eredményezett, amelyben nagyon gyengék voltunk.

– A srebrenicai agresszorok a boszniai szerbek voltak. Parancsnokukat, Ratko Mladić tábornokot életfogytiglani börtönre ítélték Hágában. De Hollandia felelőssége politikai és jogi értelemben is felvetődött. Az akkori miniszterelnök, Wim Kok kormánya később testületileg lemondott, egy éve pedig – alsóbb fokú ítéletek után – a holland legfelsőbb bíróság országuk tízszázalékos felelősségét és a kártérítési igények ennek megfelelő jogosságát állapította meg. Megfelelő jóvátétel-e ez?

– Mindent egybevéve annak tartom, igen. A mi kontingensünk 350 bosnyák férfit szolgáltatott ki a szerbeknek. Tárgyalni kellett volna róluk inkább a szerbekkel, a Vöröskereszt bevonásával. A parancsnokunk, Thom Karremans nem a megfelelő ember volt erre az adott időben és helyszínen. Olyan emberre lett volna szükség, aki megfelelő tárgyalópartnernek bizonyul Mladićcsal szemben. Erősebb emberre.

Gerry Kremer (balra) a balkáni fronton 1995-ben. „Parancsnokhelyettesünk megtiltotta, hogy segítsünk a helybélieknek”
Fotó: Facebook

– Visszatért azóta Srebrenicába?

– Egy ilyen tapasztalat örökre megváltoztatja az ember életét. Azóta is jó kapcsolatban vagyok olyanokkal, akiket ott ismertem meg. A tizedik évfordulón, 2005-ben és öt évvel később is részt vettem a Marš mirán, a srebrenicai áldozatok emlékére évente szervezett boszniai békemeneten. Ha nincs koronavírus-járvány, most is elmentem volna Srebrenicába.

– Amikor Karremans hazatért Hollandiába, előléptették, de kénytelen volt Spanyolországba költözni, mert halálos fenyegetéseket kapott. Ma is téma-e önöknél a Dutchbat, a holland zászlóalj akkori tevékenysége?

– Mostanra már huszonöt év telt el, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének viták. Írtam nemrég az egyik holland újságnak, egy véleménycikküket bírálva, mert a médiában sokat emlegetik ma is, hogy a holland kéksisakosok tétlenül nézték nyolcezer-ötszáz ember lemészárlását. Ez nem igaz. Őket az enklávén kívül ölték meg, ahol mi nem voltunk jelen.

– A legelején a leginkább kitörölhetetlen emlékéről kérdeztem. De őriz-e bármilyen felemelő emléket Srebrenicából?

– A háború és a halál alkotta mindennapjainkat, az vett körbe bennünket. De furcsa módon voltak olyan pillanatok, amikor az élet is helyet követelt magának, és csodálatos dolgok történtek. Beszéltem már arról, amikor megtagadtam a parancsot, és a helybéliek segítségére siettem. Július 10-e éjszakáján egy bosnyák asszony szülésének levezetésében segítettem. Elég nehéz, farfekvéses szülés volt, azt megelőzően soha nem voltam jelen ilyennél. De a végén csodálatos kislány született.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.