A magyar írónak négy nagy főtípusa van ma, nem számítva a különleges budapesti típust és a változatokat. Az első a legszentebb nemzeti hagyományainkat híven ápoló, de minden modern törekvéstől, minden merészebb újítástól húzódozó írók csoportja. Ezek epigonok. Magyar nagyságoknak magyar szívű, de kicsiny, olykor nevetségesen kicsiny epigonjai. Csupán fenntartó, nem teremtő erők, sőt ma már ez az érdemük is lejárófélben van, mert amihez oly szívósan ragaszkodnak, azt nincs miért fönntartani többé: ami jó volt benne, az úgy is megmaradt, s nélkülök tisztábban maradt volna meg, mint velük. Gyulai Pál volt közöttük a legnagyobb. Halála után szétzüllött a tábor s ma már alig lézeng közöttünk néhány az aprajából.
A második típus az európai majom. A kinek minden jó, minden szép, minden utánzásra méltó, aminek idegenben híre ment és minden silány, minden nevetségesen „nemzetiszín pántlikás”, amire magyar lélek ütötte bélyegét. Ez a típus még magyarul sem tud tökéletesen, csupán azért ír ezen a nyelven, mert az idegent legfeljebb annyira tudná megtanulni, mint a miénket és sejti, vagy talán tudja is, hogy az a másnemzetbeli közönség megköveteli a maga írójától, hogy nyelvének tökéletes művésze legyen, mert csupán nálunk lehet és szabad – a minden hivatásos író szemében szent grammatikán tetszés szerint tapodni, s regényt, drámát, vagy akár verset írni egy szatócs nyelvtudásával. Ez a típus szentül meg van róla győződve, hogy „nemzetközi”, ha törpe követőjéül, silány utánzójául szegődik hol valami német, hol valami orosz, francia vagy norvég irodalmi áramlatnak, s ellene fordul a mieink mindenikének.
A harmadik főtípus az európai magyar. Az, aki csak alig észrevehetően röstelli, hogy nem valamelyik nagy nyugati nemzet fia. Ez a típus úgy oldja meg a magyar írásművészet problémáját, hogy – kivitelre dolgozván – igyekszik a modern európai kultúra fokán is számottevőt és eredetit alkotni, de a nélkül, hogy csak a legtávolabbról is elárulna valamelyes nemzeti vonást. Ha kikívánkoznék belőle, viszszafojtja. Ez a típus nem karakter, tehát szintén nem teremthet igazi, legfeljebb csak divatos nagyságokat, de van a munkájában mégis valami megbecsülésre méltó, mert cölöpöt cölöp után verve a nagy szakadékban, mely bennünket a nyugattól még ma is elválaszt: buzgó napszámosa annak a nagy áthidalásnak – melyre a negyedik főtípusnak semmi szüksége sem leszen, mert átröpíti rajta a maga egyetlen szárnycsapása. Ez a modern magyar nemzeti író típusa. Pár évvel ezelőtt még aligha lett volna típusnak mondható, de évről-évre több és több a biztató jel, hogy e folyton erősbülő fajta megbír az őt fojtogató többivel.
Ez a típus nem tiporja meg a valóban szent hagyományokat, de nem is bálványozza. Elhalad mellettük, nehogy eltérítsék, nehogy megvesztegessék, csak a kalapját emelinti meg, illő tisztelettel. Viszont azonban nem ünnepel kalaplengetve mindent és mindenkit, amit vagy akit Európa fölkapott; de nem is fordít neki tüntetően hátat, mielőtt meg nem győződött volna róla, mit ér nekünk és neki.
Az első típus mindenkor egységes hadsereg volt; még írmagnak ránkmaradt rokkantjai is összetartanak. A második típus csürhében jár, hogy valamiként mégis föltűnjék; másként érdemes sem volna észrevennünk. A harmadik típus minden egyes tagja dühös féltékenységgel látja a másik sikerét, de szívesen köt vele véd- és dac-szövetséget – érdekből. Irodalompolitikáiból és üzletiből. A negyedik típus minden képviselője egyedül jár. Megbecsüli a másikat, de nincs szüksége rá. A közönségre sem, a dicsőségre sem, a tenyeren-hordoztatásra sem. Egyedül csak arra a talapzatra, a melyet maga taposott magának és a melyen, a maga lábán, rendíthetetlenül áll.
*
Százan mesterkednek azon, hogy becsempésszenek bennünket a kultúrált nyugat nemzetei közé. És „nyugaton” mégis csak jöttment vendégként tűrik meg azt a néhány közepes talentumot, a melynek sikerült holmi klikk taktikával odafurakodnia. De ha terem egyszer valamikor ezen a földön még néhány nagy magyar lángész, aki előtt leborul Európa: akkor majd hirtelen kiderül, hogy Magyarország is „nyugaton” van.
(Harsányi Kálmán: Napi témák, örök problémák, 1911. Forrás: Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma)
