Hatodik nap

Az előszobában bőröndök állnak, a család néhány óra múlva elutazik. A szülők humorral és végtelen türelemmel terelgetnek mindenkit. A nagymama a kutyát viszi el, a nagylány a legkisebbet az óvodába. A fiú a szobájába húzódik vissza. A Liszt Ferenc-díjas Kokas Katalin és a Kossuth-díjas Kelemen Barnabás otthonában jártunk.

Fotó: Mirkó István

Kokas Katalin: Én Pécsett születtem. Három hónapos koromban a szüleim a kaposvári Csiky Gergely Színházban kaptak munkát, ahol nekem volt egy páholyom. Anyukám csellón, apukám oboán játszott. Sokszor láttam az előadásokat, a színészekkel azóta is tartjuk a kapcsolatot, az általunk szervezett fesztiválokon rendszeresen fellépnek. Kaposváron kiváló hegedűtanárnál kezdtem el tanulni.

– Tizenegy évesen, 1989-ben mindkettőjüket felvették a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályába. Már tizenhét évesen eldöntötték, hogy együtt szeretnének élni. Mit láttak meg a másikban?

Kokas Katalin: Már kisgyerekként is tiszteltem Barnabást, ahogy hegedült. Szolfézsórákon néha együtt ültünk a padban. Ő volt az osztály bohóca.

– Rossz gyerek volt?

Kelemen Barnabás: Eleven. Amikor négyévesen anyukámék elvittek hegedűtanárhoz, hogy kiderüljön, vehetek-e már órákat, akkor rossz voltam. Csak rohangáltam a híres tanár lakásában, aki azt javasolta, hogy várjunk még egy kicsit. Nagy előnyt jelentett, hogy hatévesen úgy kezdtem el hegedűt tanulni, hogy már két éve minden vágyam az volt.

Kokas Katalin: Tizenhat évesen Kanadában tanultam Fenyves Lórándnál, ahonnan egy évvel később már nagyrészt Barnabás miatt jöttem vissza. Előtte Keszthelyen egy zenei táborban játszottunk együtt. Ha az ember valakivel zenél, akkor sok minden kiderül róla. Egy hét alatt minden eldőlt.

Kelemen Barnabás: Különböző baráti társaságunk volt, de mindig figyeltük, mi történik a másikkal. Hat napig szemlélődtünk, sétáltunk.

Kokas Katalin: A hatodik nap végére tudtam, hogy ő lesz a férjem. A visszafelé úton már a gyerekeink nevét tervezgettük.

Kelemen Barnabás: Én aznap este elvettem volna.

– A család szokott együtt zenélni?

Kelemen Barnabás: Dóri, Katalin húga négy-öt évesen kezdett el csellózni, amikor mi Katival összeismerkedtünk. Első pillanattól fogva kamaráztunk vele otthon. A kapolcsi fesztiválon pedig a szüleimmel játszottunk együtt.

Kokas Katalin: A húgom tizennégy évvel fiatalabb nálam, kicsit olyan, mintha a mi gyerekünk is lenne. Neki természetes volt, hogy hétévesen világhírű zenészekkel, Steven Isserlis cselló- vagy Joshua Bell hegedűművésszel találkozott. Ő ebben nőtt fel. Én tizenkét évesen kollégiumba költöztem, ami akkor óriási lépés volt. Anyukámék nagyon megbíztak bennem, és amit a fantasztikus hegedűtanárom, Halász Ferenc mondott, az számomra szent volt. A család másik nagy kedvence a sport, vannak köztünk vívók, teniszedzők. A nagymamám Pécs nagyasszonya, 85 éves, és a mai napig tart asszonytornát. Nekem természetes volt, hogy mindennap körbefutom a Margit-szigetet, mielőtt elkezdek gyakorolni.

Kelemen Barnabás: Dórit hat-hét éves korától vittük magunkkal a turnékra. A Kelemen Kvartettet 2009-ben alapítottuk, Dóri is zenélt velünk, de évekkel azelőtt trióban is játszottunk.

Kokas Katalin: A vonósnégyes ma már nem működik, vagy inkább úgy mondanám, hogy a professzionális egy csapatban való zenélést hagytuk abba. A húgommal fantasztikus volt együtt játszani. Öt év után kiszállt a csapatból, de előtte még megnyertük a világ három legnagyobb versenyét. Nagyon sok helyre meghívtak minket.

– Kétezertíztől elkezdték szervezni a Kaposfesztet, majd utána a Fesztiválakadémia Budapestet. Utóbbinak mi a különlegessége?

Kelemen Barnabás: A Kaposfeszt előtt nyolc-tíz évig a világ több fesztiválján felléptünk. Sok mindent tanultunk arról, hogyan működnek, hogyan szervezik meg őket. Budapesten nem volt nyáron kamarazenei fesztivál. Batta András zenetörténész kért fel minket arra, hogy szervezzünk ilyet.

Kokas Katalin: A Fesztiválakadémián a világ elsőrangú szólistái játszanak – Nicolas Altstaedt vagy Shlomo Mintz. Sokan úgy érkeznek a meghívásunkra, mintha hazatérnének. Vilde Frang egymás után negyedszer lép fel Budapesten. A fesztivál több lábon áll, az egyik legfontosabb feladatunk, hogy felkaroljuk az alap- és középfokú pedagógusokat, hogy megfogjuk a kezüket, próbáljuk őket inspirálni, támogatni. Ez belső műhelymunka, amelynek hatása – kifelé –

lehet, hogy csak öt-tíz év múlva látszik majd.

– Itthon milyen színvonalú a zeneiskolai képzés?

Kokas Katalin: Most éppen veszélyzónában van. Azok a fantasztikus pedagógusok, akik minket és az előző generációkat felneveltek, még aktívak, de hamarosan nyugdíjba mennek. Most van a stafétabot átadásának utolsó pillanata, lenne is kinek átadni. A kérdés az, hogy a tehetséges fiatalok vállalják-e ezt a feladatot. Ez a világ legszebb pályája, de a legnehezebb is. Hiszem azt, ha a művészek odaállnak mögéjük – és most nem csak rólunk beszélek –, és segítünk, akkor sok mindenen tudunk változtatni. Ezért is rendezzük meg a Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűversenyt, amelyre a gyerekek a világ minden tájáról érkeznek. Mindig figyelünk arra, hogy a zsűritagok a leghíresebb intézmények fiatalokkal foglalkozó mesterei közül kerüljenek ki.

Fotó: Mirkó István

Kelemen Barnabás: Magyarországon két-három hegedűversenyt rendeznek 28-30 éves korig, ahol a legfiatalabb zenész tizenhat éves. A mi fesztiválunkon a felső korhatár húsz év, alsó pedig nincs. Persze vigyázunk a repertoárra, ellenezzük a csodagyerek-nevelést, soha nem adunk túl nehéz anyagot. Van szabadon választott mű is, de a kötelező darabok mindig a saját koruknak megfelelőek. A zsűri mesterkurzusokat is tart, amelyekre a pedagógusok is eljöhetnek. Egyébként mi, ha bármilyen kamarakoncertet adunk, mindig felajánljuk a szervezőknek, hogy a főpróbát tegyék nyilvánossá. A Kelemen Kvartett koncertjeinél kikötöttük, akkor lépünk fel, ha megszervezik, hogy a helyi iskolákból jöjjenek el a diákok, akikkel mindig beszélgettünk.

Kokas Katalin: Gyulán fantasztikus élményben volt részünk. A főpróbára egy szakmunkásképző iskola tanulói érkeztek. Kicsit megijedtünk, hogyan fogadják majd Bartók művét. Barnabás elkezdett szájdobolni, a csellistánk, Fenyő László pedig jazzesen pengette a basszust hozzá. Mondtuk, hogy ez az alapja annak, amit hallani fognak.

Kelemen Barnabás: Hatásos volt.

Kokas Katalin: A próba végén tomboltak a gyerekek. Azt mondták, hogy még sok ilyen koncertre szeretnének elmenni.

– Hasonló szándékkal játszott kilenc évvel ezelőtt a Blaha Lujza tér aluljárójában?

Kelemen Barnabás: Nem. Egy pszichológus diáklány levélben megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e én is az utcán zenélni, mint Joshua­ Bell Washingtonban. Rossz hegedűn, inkognitóban, melegítőben játszottam. Bellt egyvalaki ismerte fel, engem többen. Egyre nagyobb lett a kör körülöttem, az emberek a hegedűtokba dobálták a pénzt. Utána mindenkit meghívtam egy kávéra – az adózatlan fizetésemből. És többet kerestem, mint Joshua Bell!

– Miért viselik ennyire a szívükön, hogy a fiatalok tanuljanak zenét?

Kokas Katalin: Ez a következő negyven évünk célja. Nagyon fontos, hogy tanuljanak zenét, még akkor is, ha ez ellen sok iskola tiltakozik, mondván, hogy nem fér bele a diákok idejébe.

A zene ugyanolyan fontos, mint a sport. Ha tehetségcentrikus lenne a tanítás, akkor megtalálnák, hogy egy gyerek mire fogékony. Gazsi nem tudta volna megnyerni a versenyt, ha az általános iskolája nem áll mögötte. Sokan drukkoltak neki.

– Három gyereket nevelnek, koncerteznek, tanítanak, fesztiválokat szerveznek. Van egyáltalán – ahogy ma mondják – „énidejük”, amikor csak magukkal foglalkoznak?

Kokas Katalin: Amit most elmondott, az mind az. Gyerekeink pedig azért vannak, mert mindig akartuk őket.

Kelemen Barnabás: Minden este vetítünk nekik diafilmeket.

Kokas Katalin: A sok „festmény” a lakásban mind a mi alkotásunk. Ez a gyertyatartó is itt az asztalon. A Margit-szigeten leveleket gyűjtöttünk, majd azokat is felhasználjuk.

Kelemen Barnabás: A könyvekben préseljük őket. Nálunk mi a Kodály-módszer? A Kodály-könyvben préseljük a leveleket.