Mi a művészet szerepe a mai fogyasztásközpontú, materialista társadalomban? Mitől lesz felkapott egy alkotó, és hogyan tornázható fel műveinek értéke az egekig? Ki dönti el, hogy melyik alkotás ér tízezer és melyik tízmillió dollárt? Egyáltalán szabad-e beárazni egy festményt ugyanúgy, mint mondjuk egy sportteljesítményt, és vajon visszahat-e
a mű megítélésére az ára? A kortárs képzőművészet és a pénz kapcsolatáról forgatott dokumentumfilmet a kétszeresen Oscar-díjra jelölt Nathaniel Kahn rendező. A Senki többet a kortárs művészet alkotóiról, fogyasztóiról és árusítóiról szól, illetve arról, hogy a háttérben vajon mi alapján dönti el a piac, hogy mi maga a művészet.
Kahn izgalmas karaktereket talált filmjéhez: megszólít műgyűjtőket, árverésvezetőket, műkereskedőket, galeristákat, művészettörténészeket és a Sotheby’s aukciókat szervező igazgatónőjét, Amy Cappellazzót is. Járunk bődületes értékű festményeket rejtő, méregdrága manhattani otthonokban és zsúfolt aukciósházakban, és a rendező bemutat felkapott és elfeledett kortárs alkotókat is. A leggroteszkebb az egészben az, hogy a művészeknek van talán a legkevesebb közük a film témájához vagy beleszólásuk a műtárgyak utóéletébe, ők csupán üzemanyagot szolgáltatnak a gépezet működéséhez.
Az amerikai fiatal művésznemzedék festőzsenijének tartott, nigériai származású Njideka Akunyili Crosby például végigköveti a rendező laptopján élőben, ahogy a várt 300 ezer helyett 900 ezer dollárért elkel a Sotheby’s nagyszabású aukcióján az egyik képe. Amikor lecsap a kalapács, Crosby zavartan mosolyog, hogy hát ez van, mintha csak kívülálló lenne. A festőnő elmondja azt is, hogy évente maximum 10-12 képet készít, és egyáltalán nem a gyors meggazdagodás hajtja, hanem az lenne az igazi, ha évtizedekkel később is ismernék és elismernék a műveit.
Jeff Koons szobrász magyarázza, hogyan tükröződik alkotásán a valóság
Fotó: magyarhangya
A Senki többet talán leghíresebb megszólalója a piac által is nagy becsben tartott amerikai konceptuális művész, Jeff Koons, akit már a nyolcvanas években is istenítettek, Nyúl című szobrát pedig nemrég 91 millió dollárért vették meg. Koons a giccs, a pop-art és a trash határmezsgyéjén egyensúlyoz arany-pink lufiállataival, mégis jelenleg ő a legdrágább kortárs alkotó, aki ügyesen építette fel saját márkáját. Nem riad vissza a sorozatgyártástól, és még táskákat is tervez a Louis Vuittonnak. Az aukciósház vezetője szerint a múzeumokba meghalni mennek a műtárgyak, de a német festősztár, Gerhard Richter mégis sokkal szívesebben látná a képeit múzeumban, mint valakinek a lakásában, elrejtve a közönség elől. Az pedig szerinte egyenesen groteszk, hogy egy festménye annyiba kerüljön, mint a ház, amelyben tartják, bármilyen jó legyen is. Richter képei 20-30 millió dollárért kelnek el.
A befutott művészek tökéletes ellenpontjaként a rendező előhalászta a nyolcvanas éveiben járó Larry Poons absztrakt festőt, akit anno Frank Stella és Jasper Johns mellett emlegettek, és hatalmas sztár volt a hatvanas években, de aztán nem volt hajlandó továbbra is mindig ugyanazt festeni, így feledésbe merült. Poons nagyszerű figura, az erdő közepén elvonultan él, és olyan igazságok hagyják el a száját, mint például: a művészetet nem lehet úgy beárazni, mint a sportteljesítményeket, hiszen ez nem verseny. Nem az a „legjobb”, akinek az alkotásai a legmagasabb áron kelnek el, vagy akinek a nevét a legtöbben ismerik, ez egyszerűen butaság.
Megszólal a filmben még a 93 éves műanyagipari mágnás, Stefan Edils műgyűjtő is, aki feleségével közösen épített gyűjteményéből 2015-ben több mint negyven értékes művet adományozott 550 millió dollár értékben (!) a chicagói szépművészeti múzeumnak. Ahogy a filmben Edils fogalmaz, náluk már tele voltak a falak, és sajnos unokáik sincsenek. Edils az élő példa arra, hogy a jó érzékkel vásárolt műtárgyakból mekkora hasznot lehet húzni: megesett például, egy 90 ezer dollárért vásárolt kép néhány év múlva már 60 milliót ért, de ők a tulajdonosai Maurizio Cattelan imádkozó pózban térdeplő Adolf Hitler-szobrának is. Amikor a rendező megkérdezi, hogy Németországból ’41-ben elmenekült zsidóként mégis milyen érzés birtokolni a szobrot, Edils mosolyogva azt feleli, hogy ez lényegtelen kérdés, hiszen a művészet az művészet.
A Senki többet szórakoztató és elgondolkodtató alkotás, amely bepillantást enged a dollármilliárdos üzlet kulisszái mögé anélkül, hogy konkrét válaszokat adna. Szereplői még hisznek a művészet elementáris, hegyeket megmozgató erejében – akkor is, ha ebből próbálnak minél jobban megélni.
(Senki többet, amerikai dokumentumfilm, 98 perc. Rendező: Nathaniel Kahn. Forgalmazza: magyarhangya)
