Agyonlőnek egy rendőrt a fővárosban, ami után a kormány határozottan fellép a szélsőséges mozgalmak ellen. Az antant kinyilvánítja, hogy védelmébe veszi az elszakított területek magyarságának jogait. Megtörténik a békediktátum kötelező becikkelyezése, ám a nemzetgyűlés tiltakozó deklarációt is elfogad.
Ahogy közeleg a trianoni békediktátum kötelező ratifikációja, egyre több az utcai támadás. 1920. november 10-én hajnalban az addigiaknál is súlyosabb incidens történik. Az Oktogon környékén meggyilkolnak egy rendőrt, Soltra Józsefet, aki egy nagyobb csoport által bántalmazott polgár érdekében lép fel. Lelövik, s akkor is ütlegelik, amikor már haldoklik, a segítségére siető rendőrellenőrt szintén majdnem agyonverik. Egyértelművé válik: a tiszti egyenruhát viselő társaság tanyája a közeli Britannia szálló.
A nemzetgyűlésben Huszár Károly képviselő, volt miniszterelnök kijelenti: „Nem vagyunk hajlandók a kormányt huszonnégy óráig sem tűrni, ha ezek a dolgok megtorlatlanul maradnak … és ha azonnal, rögtön, a törvény teljes tiszteletben tartásával a kormány az államhatalom tekintélyének érvényt nem szerez.”
A Budapesti Hírlap 11-én közli: „A főkapitányság a katonai hatósággal együtt minden intézkedést megtett, hogy éjfélkor körülfogják a Britanniát és ott mindenkit igazoltatnak, aki gyanús. […] megkezdődött a katonaság fölvonulása is. A katonaság elállta a Britanniához vezető utcákat, elzárta az összes mellékutcákat és a főkapitányságról adott jelre a Mozsár utcában levő bizottság is fölvonult nagyszámú rendőrrel. Ekkor azonban már megérkeztek és bementek a Britanniába Teleki Pál gróf miniszterelnök, Sréter István honvédelmi miniszter, Sávoly városparancsnok, Nádosy főkapitány, Beniczky Tamás rendőrparancsnok, több rendőrtiszttel és detektívvel, s a szállóban megkezdődött az igazoltatás.” Másnap harminc fő letartóztatásáról adnak hírt és beszámolnak róla, hogy Cinkotán a Babarczy-különítményt is leszerelték. „Itt a felvonuló katonákat lövésekkel fogadták, erre a csapat sortüzet adott, amely a lázadók közül öt embert megölt, s harmincat megsebesített. […] Az eljáró rendőri és katonai karhatalom az éjjel ilyenformán közel kilencszáz embert szerelt le. A kormány egyik további intézkedése az, hogy a forradalom kezdetétől alakult egyesületeket felszólította, terjesszék föl alapszabályaikat, amelyeket a belügyi kormány fog felülvizsgálni. Az Ébredő Magyarok Egyesületének fővárosi központját azonban már a mai napon felfüggesztette a kormány.”
A Világ 13-án címoldalon hozza: „A Britannia szállodából előállított személyek között a nemzeti hadsereg egyetlen tényleges tisztje sem találtatott, a többi letartóztatott egyének között pedig még olyan sincs, aki a nemzeti hadsereggel bármikor és bármilyen összeköttetésben állott volna. […] a nemzeti hadsereg ezeknek a rendbontó elemeknek ártalmatlanná tétele körül a legnagyobb eréllyel és körültekintéssel járt el.”
Még 12-én közli a Világ: „Az entente védelmébe fogadja az elszakadt magyarok nemzeti és vallási jogait.” A magyar kormányhoz intézett jegyzék szerint „a nagykövetek tanácsa megfelelő lépéseket tett a Magyarországgal szomszédos államok kormányainál, hogy azokat a nemzetiségi vagy vallási kisebbségek szerződésszerűen elismert jogainak tiszteletben tartására késztesse”.
A békediktátum 13-i parlamenti elfogadásáról gyászkeretes címekkel tudósítanak az újságok. A Világ „Könnyek között, némán…”, Az Est „Elvégeztetett…” főcímmel jelenik meg, ám az alcíme: „A gyászból is kicsendült a feltámadásba vetett rendületlen bizakodás hangja”. A Pesti Napló „Feltámadunk!” címe szintén optimizmust sugároz.
Az Országházban Huszár Károly felolvassa azt a deklarációt, amely kimondja, hogy a nemzetgyűlés a békeokmányt valótlan tényeken alapulónak, egyoldalú idegen akarat ránk erőszakolásának tartja, „a nemzetgyűlés tehát csupán ennek az ellenállhatatlan kényszernek engedve járul hozzá annak ratifikálásához”. Huszár elmondja a nemzeti Hiszekegyet, majd minden honatya fölállva kiáltja: „Hiszünk Magyarország föltámadásában!”
Az Est 14-én arról tudósít, hogy az erdélyi magyar munkásság 172 szervezete memorandumot juttat el a békekonferencia elnökéhez. Azt írják: „hallgassák meg a mi szavunkat is, mert népünknek nincs szándékában a magyar uralmat egy reakciós bojár hatalmaskodó szuronyokra támaszkodó és minden köteles hazafias mozgalmunkat vérbefojtó zsarnokságával felcserélni. […] Szívesen hozzájárulunk ahhoz is, hogy Erdély hovatartozandósága tekintetében egy minden terrortól mentes népszavazás döntsön.”
