– Igen. Tudjuk, hogy aki sikeres, nem lesz állandóan az. Mindig adódhatnak magánéleti, szakmai, anyagi problémák. Olyankor jól jön a másik őszinte, megnyugtató, sokszor kritikus hangja. Én évtizedekig súlyos szenvedélybeteg voltam. Játékautomatán játszottam, odahordtam a pénzemet. Hála istennek, sikerült elengednem. Visszaemlékezni is szörnyű rá, a család is megsínylette. A bátyám végig mellettem állt, mindig segített, ahogy tudott. Sanyival mindennap telefonálunk egymással. Nem röviden. Az éjszakai órákban, különösen akkor, amikor autóval utazom. Előfordult, hogy az egész utat végigbeszéltük. A testvéremmel a családi összejöveteleken kívül harminc évig nem nagyon találkoztunk, mert én vidéken játszottam, míg ő javarészt Budapesten. Otthonról hozott ajándék, hogy nagyon jó testvérek vagyunk, családcentrikusak, mint a szüleink. Édesapám boltos volt, anyukám könyvelő. Már a főiskola idején megfordultak nálunk az osztálytársaink. A szüleink érdeklődve figyelték ezt a világot. Apám – jó kereskedő lévén – mindenkivel megtalálta a hangot, élvezte a társaságukat. A diplomaosztó után a bátyámmal kaptunk tőle egy-egy delfinszürke Trabantot. Egy szám különbség volt a két rendszám között. Én 13 évig használtam, s közben az autószerelést is megszerettem. Sanyiék is sokáig megtartották, a volt felesége, Bánsági Ildikó imádta, rengeteget járt vele.