Egyre többet kommunikálunk, megnyilatkozunk, beszélünk, locsogunk, hozzászólunk, szavakkal jelen vagyunk, és egyre kevésbé értjük egymást.
A kommunikáció (közlés, híradás, reklám) úgy jelenik meg, mint valami csodaszer, varázslat. Foglyaivá lettünk.
A világháló jóvoltából a kommunikáció demokratizálódott. Egyúttal a falusi ócska késdobáló ajtaja kinyílt a nagyvilágra. Az utcanyelv, a pöcegödörstílus benyomult a lakásokba, gyerekszobákba.
Eluralkodott az a tévképzet, hogy mindenhez hozzá kell szólni. Meghökkentő, esetleg botrányt keltő véleménnyel. Nem elég önmagában a személyiség, a cselekedet, harsány kommunikáció kell. Esetleg elég a kommunikáció, nincs is szükség hiteles személyiségre. A kommunikáció csodájában való hit rejlik ebben a közhelyben: Nem elég tisztességesnek lenni, hanem annak is kell látszani. Vagyis meg is kell mutatni. Sőt esetleg elég mutogatni, nem is biztos, hogy annak kell lenni.
Konyhamódszertanok sokasága ad tanácsot: beszélj és gazdagodj, hogyan tarts hatásos beszédet, mi a jó fellépés titka, hogyan ösztönözz másokat, légy sikeres – lehetőleg vékony, pszichológiai, kommunikációelméleti alapúnak nevezett brosúrából elsajátítva. Akár PhD-fokozattal rendelkező szerzőtől.
Az egyik – a szép beszédet tanító – Kazinczy-táborban megszólított egy fiatalember, műsorvezető szeretne lenni. Azt tanácsoltam, hogy menjen egyetemre, tanuljon, olvasson sokat, s majd elválik. Bevallotta, hogy egyetlen könyvet sem olvasott még, ő olyan szeretne lenni, mint „Balázs”. Néhány héttel később vele nyitott az egyik kereskedelmi televízió legszínvonaltalanabb (bár mint tudjuk, van ennél is lejjebb) „tehetségkutatója”. Kik a felelősök? Akik mindenféle korlát nélkül ránk szabadították a kereskedelmi csatornákat? Akik ebbe a versenybe belevitték a közszolgálati médiumokat is? Vagy ez a technológiai fejlődés és szabadság természetes velejárója? Egy általunk ismert világ vége és egy új civilizáció kezdete? És ki lesz ebben nyertes, ha mindenhol csak a veszteség jelei mutatkoznak?
Évtizedek óta hallom, hogy a kommunikációt tanítani kell. Korábban magyar nyelvet és irodalmat tanultunk, ma kommunikációt. A magyar nyelvtan tankönyv magyar nyelv és kommunikáció lett. A rendszerváltás után elárasztották a felsőoktatást a kommunikáció szakok. Többen óvtunk ettől, felszínes és zavaros szakok alakulnak jórészt innen-onnan átképződött tanárokkal, mi lesz ennyi, egyébként mélyebben semmihez sem értő kommunikáció szakossal. A válasz az volt, hogy kellenek az újságírók, rádiósok, televíziósok, szóvivők, kommunikációs szakemberek. Tényleg kellenek, de akkor nézzük meg most, hogy hova jutott ez a sok egyetemen képzett szakember. És a színvonal.
Mágia veszi körül a közéleti és médiakommunikációt. Alap- és szakmai műveltség nélküli ráhangoló, tukmáló, kikiáltó módszertan, esetenként papagájtechnika lett belőle. Tanulj meg néhány fogást, és győzni fogsz! A háttér és a környezet nem érdekes. Vedd minél egyszerűbbre, mert a tömegek emlékezete rövid, tudata korlátozott, logikus gondolkodásra, elemzésre, összehasonlításra, kritikára képtelen.
A színvonalas, valódi, elemző kommunikációra, (köz)beszédre nincs igény. Ezért van átütő sikerük az álhíreknek, átveréseknek, összeesküvés-elméleteknek.
Nem kétséges számomra, hogy ez a folyamat egyes esetekben, összefüggésekben és bizonyos emberek, csoportok, üzleti és egyéb körök számára sikeres és éppen ezért üdvözítő. De hogy az embert, emberiséget megtartó közösségek számára tragikus, abban is biztos vagyok.
