Ötvenéves az aranyműhely

Az edzőtábor egyszerre jelképezi a magyar sport fényes múltját, dicső jelenét és biztató jövőjét – mondta Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszter a tatai létesítmény fél évszázados jubileumát köszöntő ünnepségsorozat tegnapi rendezvényén. Az olimpiai napon az ifjúsági és sportminiszter felavatta az edzőtábor új éttermét, amely – a miniszter szerint – csak egy állomása a létesítmény folyamatos korszerűsítésének.

-Sportpolitika-
Zsivótzky Gyula olimpiai bajnok kalapácsvető, akit a múlt évszázad legjobb atlétájának választottak, tatai diákként részt vett az edzőtábor építésében, majd hosszú és eredményes sportpályafutása alatt éveket töltött a táborban:
– Hogy mennyit is? Ezt nehéz kiszámítani, de három-négy év biztosan összejönne. Azt tudom, hogy például 1968-ban, a mexikói olimpia évében hét hónapig készültem Tatán, ahová 1956-ban válogatott atlétaként mint a sportolók paradicsomába léptem be. Több évtized távlatából sem változott a megítélésem, azoknak a sportolóknak, akik nemzetközi szinten akarnak edzeni, ideális hely ez az edzőtábor. A jó feltételek mellett az ellátás is kitűnő volt. Sokan emlegetik, hogy életükben először Tatán ettek narancsot. De nem a narancs volt a lényeg, hanem az, hogy annyit ehettünk, amennyi a szervezetünknek kellett, hogy elviselje a napi két nehéz edzést. Nem az idő szépíti meg a múltat, de tény, azokban az években az élsportolók kivételes támogatást élveztek. Például én a táborban láttam először televíziót, s hatalmas élmény volt, amikor titokban az osztrák tévé adását fogva megnéztük az ökölvívó Papp László egyik profi mérkőzését. Számomra azért is felejthetetlen, kedves hely az edzőtábor, mert ott mélyült el a kapcsolatom Komka Magdolnával, akivel éppen harminc éve élek boldog házasságban. Fiunk, a tízpróbázó Attila is sokszor készül Tatán, ilyenkor meg szoktam látogatni. Így láthatom, hogy az edzőtábor milyen sokat változott, mennyit fejlődött. Ma már egy színvonalas szállodához hasonlít, olyan korszerű sportcentrum lett, amelyben a sportolók ideális körülmények között készülhetnek.
A kétszeres olimpiai bajnok Novák Dezső labdarúgóként, majd a Ferencváros edzőjeként is sokszor élvezhette az edzőtábor vendégszeretetét, habár az a nézet alakult ki, hogy a futballisták sohasem szerették a sok kötöttséggel járó tábori életet:
– Ezt a véleményt nem tudom megcáfolni. Az edzőtáborozásért valóban nem rajongtunk, de elfogadtuk, hogy ez is szükséges a sikeres felkészüléshez. Először 1959-ben voltam Tatán, amikor elkezdtük az edzéseket a római olimpiára. Nekem azért volt emlékezetes hely, mert mi, focisták egy külön világban éltünk, ott viszont sok kiváló magyar sportolóval megismerkedhettem. Hogy voltak-e kimaradások? Hát persze, de az természetes is, hogy egy fiatalember megpróbál kiszabadulni a bezártságból. Ez a mi időnkben nem volt egyszerű, mert ismertek bennünket, így a környékbeli vendéglátóhelyeken könnyen lebukhattunk. Edzőként már a játékosok szeméből láttam, hogy mire készülnek. Ha a kilógásuk nem veszélyeztette a felkészülést, akkor nem csináltam ügyet belőle. Ez nem cinkosság volt a részemről, hanem csupán megértés, amit a játékosok a pályán megháláltak.
Móna István olimpiai bajnok öttusázó, a legendás aranycsapat tagja tizenhét évesen lépett be először az edzőtáborba:
– Minden kezdet nehéz, mert az első alkalommal három nap után kirúgtak bennünket a táborból. Ma is emlékszem, hogy amikor 1958-ban az öttusa-válogatott megérkezett Tatára, hatalmas derültséget keltett, hogy a kicsomagolásnál mindegyikünk vadonatúj pizsamát vett elő a táskájából. Az ötvenes években otthon ilyet nem viseltünk. Aztán bevetettük magunkat a külvilághoz képest fényűző életbe. A táborban akkor még volt egy tó és mellette szauna. Este meztelenül, mint az urak, berohantunk szaunázni, amit a kajakos lányok nem néztek jó szemmel, s egyikük jelentette az esetet. Másnap hajnalban az öttusacsapatnak el kellett hagynia a tábort; mint egy vert sereg vonultunk ki fázósan az állomásra. Később azért rengeteget edzettünk Tatán, bár az öttusázóknak nem volt ideális hely. Akkor még nem volt uszoda a táborban, lovagolni pedig Bábolnára jártunk. Kiváló hely volt viszont az alapozásra, remekül lehetett erősíteni. A kapitány, Takács Bandi bácsi például még fekvőtámaszversenyt is rendezett nekünk. A Honvéd sportolójaként klubtársaimmal, Török Ottóval és Török Ferenccel laktam egy szobában, de az is előfordult, hogy Balczó Bandival. Feri, aki később szigorú szövetségi kapitány lett, versenyzőként is következetes volt, éppen olyan fanatikus, mint Balczó. Engem például az edzőtáborban sokszor azzal gyötört, hogy miért eszem olyan sokat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csodálatos heteket töltöttem Tatán, mert az edzéseken sokat futottunk, s ez sohasem volt a kedvencem. Az vitathatatlan, hogy a tatai edzőtábor is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar sport az előző fél évszázadban olyan sikeres volt.