Jogálom

Jött a hír, kegyvesztett lett Cottbusban Vasile Miriuta, s jött rögtön utána a cáfolat. Az értesülést a futballista kapásból minősítette kacsának. Ennél persze jellemzőbb, hogy a sportlapban nem mulasztotta el megemlíteni: meglehet, a nyáron hazajön Magyarországra, s ha visszatér, a Fradiban játszik majd, ő más magyar klubot el nem fogadna munkaadójának.
Ha jön Miriuta, az csak jót tesz a honi futballnak, nincs olyan sok valódi egyéniség mifelénk a pályákon, hogy ne tenne jót a visszatérte. Hogy valóban otthagyja-e a Bundesligát, az majd kiderül a maga idejében, ám, hogy már most decemberben fölveti a lehetőségét, az jellemző.
Jó szokásuk a magyar futballistáknak, hogy ha tehetik – árulják magukat.
Alighogy megkezdődik aktuális szerződésük utolsó fél éve, megtalálják a módját az önreklámnak.
Nagy segítségükre vannak ebben persze a klubok is, amelyek szeretik jó előre bebiztosítani magukat, ezért már most, a tél elején megkeresik a nekik tetsző futballistát, és alkudozni kezdenek velük.
Ez az egyik oldal.
Mert a másik sem rest. A munkaadók sem akarják az utolsó percre hagyni a megállapodást, így aztán, ha maradásra akarják bírni a játékosukat, ugyancsak nekilátnak a győzködésnek.
Egy valamirevaló magyar futballista (értsd: látott már labdát) rosszul nem járhat, hiszen akár menni akar, akár maradni, tudhatja, mi lesz a sorsa, függetlenül attól, hogy még ott a tavaszi szezon, amelynek során sok minden történhet.
Még az is, hogy a télen az álmok netovábbjának tekintett játékos egy egyeneset nem rúg bele a labdába, s az is, hogy olyan kimagaslót produkál, hogy jóval többért ad(at)hatná el magát, mint teszi idő előtt. És ráadásként ott vannak még a sérülések, a betegségek, s a pályafutást kettétörő egyéb nyavalyák.
Így aztán nem ritkaság mifelénk, hogy csalódott felek köszöntik egymást nyaranta, az éppen soros bajnokság nyitánya előtt, s az sem, hogy néhány héttel később kénytelenek bavallani országnak-világnak, hogy bizony nem arra számítottak, mint amit kaptak.
Ha valami, akkor az előrelátás, a hosszú távra tervezés igazán ritka a magyar futballban, így aztán még akár üdvözlendő is lehet, hogy már most alkudoznak a játékosok bőrére. Amiért mégis mellőzendő az örömujjongás, annak egyetlen oka, hogy esetünkben inkább sietségről, a lemaradástól való félelemről van szó, mint tervszerűségről. Ha ugyanis tényleg a körültekintés vezérelné a játékosokat és a klubokat, akkor élnének egy olyan lehetőséggel, amelyet a létező jog éppen az említett esetekre kínál, nevezetesen: feltételhez kötött szerződések közbejöttével nyilvánítanák ki, hogy a következő idényben elképzelni sem tudják egymás nélkül az életüket. Elvégre, a hatályos normák szerint az is feltétel lehet, hogy a futballista kimagasló formában játssza végig a tavaszt, hogy jó egészségben érje meg az elkövetkezendő hat hónap végét, sőt, még az is beleszőhető a megállapodásba, hogy valódi sportemberként élje az életét.
Jó ízléssel, önreklám nélkül.