Kemény profiból boldog amatőr

Sydneybe úgy utazott el, hogy ott lesz az utolsó fellépése. Érjen el akármilyen eredményt, az olimpiai tatami lesz az utolsó, amelyről lesétál húszesztendős pályafutása után. A titkon remélt dobogó elmaradt, helyezetlenül végzett, így aztán nem ünnepelhetett. Ahhoz viszont tartja magát Csősz Imre, hogy nem koptatja tovább a tatamit.

- CSELGÁNCS -

Sydneyben elég sokat beszélgettünk a versenye előtt. Még egy-két órával a fellépése előtt is azt mondta, történjen bármi, vége. Az ígéretét betartotta. Nem bánta meg, hogy hirtelen fordított hátat a sportágnak?
– Nem volt hirtelen, és főleg nem volt elkapkodott a döntésem. Már a tavaszi kvalifikációs versenyek során is éreztem, hogy elég. Nem mondom, hogy nem volt bennem tűz meg bizonyítási vágy, ám azt tudomásul kellett vennem, hogy én sem leszek már fiatalabb.
– Jövőre tölti be a harmincharmadik évét, ami a nehézsúlyúaknál nem kor. Akár még az athéni olimpián is szerepelhetett volna.
– Két év múlva harmincöt leszek, ez valóban még nem matuzsálemi kor a nehéz emberek között. Nem is ez számított, hanem az, hogy éreztem, tudtam, nem lenne sem fizikai, sem lelki erőm végigdolgozni még egy olimpiászt. Arról nem beszélve, hogy végre valamit vissza kell adnom a családomnak abból a szeretetből és segítségből, amit tőlük kaptam. Mert azt talán mondanom sem kell, hogy ritkán látott vendég voltam odahaza.
– Mikor volt utoljára tatamin?
– Amikor a második vereségem után kiestem Sydneyben. Az eredményhirdetés után lejöttem a küzdőtérről, s azóta nem léptem rá. Sőt, még a cselgáncsruhámat is csak a szekrényben látom, igaz, amikor a kezembe kerül, mindig leporolom, majd gondosan összehajtogatom. Sokat köszönhetek ennek az öltözéknek.
– Az meg sem fordult meg a fejében, hogy legalább a küzdőtér széléig elmerészkedjen? A TF-en megszerzett képesítése feljogosítaná arra, hogy edzőként dolgozzon.
– Ma még igazából nem foglalkoztat ez a munka. A diplomám ott van a dzsúdóruhám alatt a szekrényben, ha kell, majd előveszem. De úgy látom, egyelőre nincs szükség arra, amit tudok. A Debreceni Dózsa megszűnte után alakított új szakosztályban nem igénylik a segítségemet. Sőt. A közgyűlésen még azt a jogot is megvonták tőlem, hogy szavazhassak. Amikor kiderült, szép csöndben felálltam, és elköszöntem tőlük.
– Tudom, egy olimpiai és világbajnoki bronzérmestől, Európa-bajnoktól nem igazán illik megkérdezni, hogy maradéktalanul elégedett-e a pályafutásával, ám most mégis aktuális.
– Panaszra nincs okom, azt hiszem, akiket a képességeim alapján legyőzhettem, le is győztem. Ha nem az egyik versenyen, akkor a másikon. Szép lassan mindenkire sor került.
– Mivel tölti a napjait?
– Már a visszavonulásom előtt a Fun biztonsági szolgálat alkalmazottja voltam, ez nem változott, ami azt jelenti, hogy napi tíz-tizenkét órát dolgozom. Korábban tényleg csak a tatami, az edzőtáborok, az utazások, meg a versenyek léteztek számomra. Most jövök rá arra, hogy mennyi minden más is van az életben. A szabadidőm szigorúan a családé, a lányaimé.
– A sport most teljesen hiányzik az életéből?
– Profi értelemben véve igen, ugyanakkor lelkes amatőr vagyok. Van egy kispályás futballcsapatunk, télen pedig rendszeresen jégkorongozunk. Ha kedvem van, beállok közéjük, ám ha úgy döntök, mondjuk szombaton reggel, hogy inkább lustálkodom még egy kicsit, vagy elmegyek sétálni a lányaimmal, akkor megtehetem. Egy amatőrnek mindent szabad.