Korai kajakos tavaszköszöntő a Népszigeten

Sietek a délutáni edzésre. „Hová mész?” – kérdi kollégám. „Meglesni, hogyan készül az arany a Népszigeten” – válaszolom. „Miért, ott mi van, talán valami aranygyár?” – csodálkozik. „Úgy is lehet mondani, elvégre a női kajakválogatott edz az MTK vízitelepén" – vágom rá habozás nélkül.

-KAJAK-KENU-
Újpesten, a Duna-öbölben a díszlet még a régi, a parton a fák csupaszok, szürkék, a napsütés azonban már vakít. A tavasz biztos jele, hogy a vízen egy vadkacsapár mögött feltűnnek a kajakosok. Edzőjük, Fábiánné Rozsnyói Katalin is újjászületett, decemberben még lábfájásra panaszkodott, most viszont olyan eleven és határozott, a hangja olyan erőteljes, hogy még örökmozgó Zsebi kutyája is vigyázba áll mellette.
„Hála a korán jött tavasznak, a lányok már március elsején vízre szállhattak, a héten már naponta kétszer eveznek. Ma a csendes öbölből ki kellett menniük a nagy Dunára, amit nem szeretnek, de utána jobb kedvvel lapátolnak az öbölben. Méghozzá időre, mert csak így van értelme, kizárólag az intenzív edzés hatásos. A lányok mindenben versenyeznek, futásban, úszásban, emelésben. A rivalizálás az egyik legjobb motiváció” – magyarázza Kati néni, miközben Kovács Kati és társai sísapkában, hosszú nadrágban kikötnek a mólónál. Bóta Kinga rosszkedvű, van rá magyarázat: „Új a hajóm, sokkal labilisabb, mint a régi, még nem szoktam meg. Nagyon kell vigyáznom, elvégre kinek van kedve megfürödni a néhány fokos Dunában.”
A kajakok a tárolóba kerülnek, a világ legerősebb női kajakos csoportja pedig átöltözik, az edzés a teremben folytatódik. Kati néni ítéletet, azaz edzéstervet hirdet: „Harmincöt kiló nyolcszázszor!” A kívülálló még fel sem fogja, mit jelent ez, amikor a gárda előkészíti a súlyzókat, de kiderül, tizenkettőjük számára nincs elég ötkilós. Harminc vagy negyven? – ez a kérdés. Kati néni bizonyítja, csak rosszindulatú híresztelés, hogy kőszívű: „Na jó, legyen harminc. De akkor nevetve…”
A tavalyi év legjobb hazai edzője elárulja, az a feladat, hogy a lányok a harminc kilót hanyatt vagy hason fekve nyolcszázszor felemeljék, illetve mellhez húzzák. Az ötszörös világbajnok Szabó Szilvia lefekszik a padra, a súlyzó a kézben, egy, kettő, három, négy…, húsz után nem érdemes számolni. Az viszont tény, hogy harmincszor nyolcszáz kiló az éppen kétszáznegyven mázsa. A teher súlyos, a látvány lenyűgöző: tizenkét fiatal nő szinte megállás nélkül erősíti az izmait, néha vicsorogva, ám a rövid szünetekben egy-egy nevetés is hallatszik.
„Mindenki maga számolja a sorozatot. Megbízom bennük, tudom, nem csalnak, ha tennék, magukat csapnák be. A jövő héten leköltözünk Dunavarsányba, május elejéig ott maradunk. Nem megyünk külföldre edzőtáborozni, mert például a sevillai három hét költségéből hét hétig edzhetünk Dunavarsányban” – magyarázza Fábiánné.
A lányok folyamatosan dolgoznak, mi tornazsámolyon ülve beszélgetünk az idényről. A helyzet nem könnyű, tavaly az Európa-bajnokságon öt, a világbajnokságon négy aranyérmet nyertek a Rozsnyói-tanítványok, amit megismételni is nehéz, hát még felülmúlni. Az edzőnő szerint az ellenfeleket sohasem szabad lebecsülni, ezért elégedett lenne a tavalyi eredményekkel. De azért megjegyzi: „Az Európa-bajnokságon mind a kilenc versenyszámban érmet nyertek a tanítványaim, a világbajnokságon viszont csak hétben. Jó lenne, ha az idén minden versenyszámban lenne dobogósunk. Az Európa-bajnokság júliusban itthon lesz, Szegeden, nekünk mégis a világbajnokság a fő versenyünk.”
Még nézni is fárasztó, a lányok már másfél órája erősítenek. Elsőként a huszonkilenc éves Dékány Kinga ül le a padra pihenni, s szerényen magyarázza, miért ő lett először készen: „Az alkatomnál fogva nekem jobban megy az erősítés. Van, aki a futásban jobb, van, aki az úszásban. Ez már a tizennyolcadik idényem, a tél mindig nehéz, a tanmedence szükséges rossz. Végre vízre szálltunk, a múlt héten még kicsit izomlázam volt, de most már könnyebben megy minden.”
A csoport újonca, a szerb Janics Natasa, aki az idén már magyar színekben versenyez, láthatólag jól beilleszkedett a gladiátorképzőbe: „A nehezebb utat választottam, tudom. Jugoszláviában nem volt riválisom, így biztos résztvevője voltam a világversenyeknek. A magyar mezőny nagyon erős, ha ebben a körben sikerül kiharcolnom a vb-szereplést, az érmet jelenthet.”
Natasa hamar megtanulta a leckét, amit társai álmukból fölkeltve is tudnak: nehéz az út az aranyérmekhez.
Az edzésnek közben vége, a tanítványok elköszönnek, edzőjük búcsúzóul figyelmezteti őket: „Holnap kilenckor találkozunk.”