Fenn és lenn

Huszonnyolc esztendős, milliók áradoznak egy-egy mozdulatáról, milliókat számlálhat euróban, föltehetően a világbajnokságon is kiemelkedőt nyújt majd, még sincs olyan nap, amióta megérkezett a portugál válogatottal, hogy ne gondolna a gyerekkorára. Arra, hogy miközben kisgyerekként a televízió előtt ülve csodálta a nagyokat, az járt a fejében, hogy a vébén futballozni a világ legnagyszerűbb dolga lehet.
Ha Luis Figónak eszébe sem jut a múlt, senki nem tehetne érte szemrehányást neki. Elvégre a világ, az ő világa enyhén szólva is nagyot fordult azóta, hogy kölyökként csak félve álmodott a hírnévről, a kimagasló sikerről, arról, hogy nem lesz olyan pontja a földkerekségnek, ahol ne emlegetnék tisztelettel a nevét. Példája arra emlékeztet, hogy lehet akármekkora üzlet és parádé a futball világrandevúja, nem felejthető el, hogy meccsről meccsre emberek lépnek pályára, ifjak, akiknek éppen úgy voltak gyerekkori vágyaik, titkos reményeik, mint akármelyikünknek.
Éppen ezért a tehetség ünnepe is a mostani június. Azoké az istenáldotta tálentumoké, akiknek képességei elegendők ahhoz (is), hogy iparágak tegyenek szert busás haszonra, hogy nyílt és rejtett ellentétek, indulatok feszüljenek egymásnak, néha hatalmi marakodáshoz vezetve.
Mert amíg Figo emlékezik, a hatalmasok büntetnek. Sepp Blatter FIFA-elnök meglepően fölényes újjáválasztásának egyenes következménye, hogy a világbajnokság után az ellene forduló Michel Zen-Ruffinen főtitkárnak távoznia kell, a szervezet pedig visszavonja az elnök elleni korrupciós vádakat.
A háttérben tehát legalább akkora a háború, mint a pályákon, köszönhetően annak, hogy a hatalmasok elfelejtik, mit sem érne a tisztségük, ha nem lennének vissza-visszatérően olyan kisgyerekek, akikben ott él a vágy, hogy a futballpályán nyújtsanak maradandót.
Akik – ez fontos! – nem szavazgatások útján érnek a csúcsra.