Fritz Walter szégyenkezne

Az 1. FC Kaiserslautern egy a német Bundesliga tizennyolc klubja közül, azonban – noha három bajnoki forduló után mindöszsze egyetlen pontot sikerült összeszorgoskodnia s ezzel a tabella 16. helyén áll – a múltját nézve jogosan érdemli ki a futballtársadalom megkülönböztetett érdeklődését. A történelmi hagyományaikra büszke, négyszeres bajnok és kétszeres kupagyőztes „vörös ördögök” most olyan botrány főszereplői, amely rövid idő alatt politikai szintre emelkedett.

-LABDARÚGÁS-
Érezvén a helyzet komolyságát, még Rajna-Pfalz tartomány miniszterelnöke, Kurt Beck is szükségesnek tartotta, hogy beavatkozzon a 102 esztendővel ezelőtt alapított egyesület belügyeibe.
„A tartomány számtalan polgára ragaszkodik a klubhoz, amely egyben jelentős gazdasági szereplőnek is számít” – hangoztatta a politikus, aki a mai napra mainzi hivatalába „kerekasztal-beszélgetésre” hívta meg nemcsak az FCK elnökségének és felügyelőbizottságának tagjait, hanem annak az ellenzéki csoportnak a képviselőit is, amelyik az utóbbi időszakban radikális aknamunkával ásta alá az eddigi vezetés tekintélyét.
A kaiserslauterni „partizánok” malmára hajtotta a vizet a csapatnak a bajnoki rajt óta tartó mélyrepülése. A Mönchengladbachtól elszenvedett 3-0-s vereséget követően az elnökség előbb megvált a vezetőedzőtől, Andreas Brehmétől, majd az elnök, Jürgen Friedrich is bejelentette: „Ebben az elmérgesedett hangulatban nem tudom folytatni a munkámat.” Az a meghitt, kisvárosi atmoszféra, amelyet egykor Loránt Gyula, Szűcs Lajos meg Hrutka János megismert, mára szertefoszlott és a Fritz Walter-stadion környékén a gyűlölet uralkodik. A hajdani csapatkapitány, a Nationalelf közelmúltban elhunyt örökös tiszteletbeli kapitánya biztosan megfordulna a sírjában,
ha tudomására jutna, hogy röviddel a halála után polgárháborús állapotok jellemzik a klub mindennapjait.
Az FCK jelentőségét a Honvéd magyarországi súlyához lehetne hasonlítani. Az 1954-es világbajnoki döntő két nemzetének a válogatottját Sepp Herberger a Kaiserslautern, Sebes Gusztáv a Honvéd együttesére építette. A „száguldó őrnagy”, Puskás Ferenc ellenlábasaként a fekete-fehér mezes együttes hangadói tisztjét a csendes és szerény Fritz Walter töltötte be. A 3-2-es sikert követően a „berni hősök” történelmi szerephez jutottak: nevükhöz fűződött a demokratikus Németország első átütő és nemzetközileg is elismert sikere. Fritz Walter évtizedeken keresztül első számú példaképnek számított és tekintélye kihatott a lauterni egyesületre is. Nem hiába nevezték el róla az újjáépített
arénát a Betzenberg nevet viselő dombon.
Az ő személye, tekintélye segítségével (is) megteremtett békebeli hangulatnak ma nyoma sincs. Az ügyvédi céltudatossággal és akaratossággal megáldott ellenzéki vezér, Andreas Kirsch a pályán hiánycikknek bizonyuló sikerek felhasználásával – a „tabula rasa” jelszavát alkalmazva – a klub eddigi vezetőségének teljes leváltását szorgalmazza, nyilvánvalóan saját egyéni érdekeinek szolgálatában. Erre utal viselkedése, amelyet a lemondott elnök helyére a vezetőség által kiszemelt utóddal szemben tanúsít.
A krízishelyzet kezelésére semleges személyt szemeltek ki, jelesül a svájci René C. Jäggit, az Adidas sportszergyártó cég egykori vezérigazgatóját, az FC Basel hivatalban lévő elnökét, aki a kilátástalan helyzetbe jutott vállalkozások megmentőjeként szerzett hírnevet magának. Jäggi – jól fizetett főállásban, korlátlan hatalommal – esetleg elvállalná a nehéz feladatot, ha nem rettenti el az az üzenet, amit a hírek szerint telefonon kapott a kaiserslauterni „partizánfőnöktől”: „Halló, Jäggi úr, amennyiben aláírja a szerződést, akkor éppen úgy lekergetjük a Betzenbergről, mint a felügyelőbizottság minden más tagját!”
Szép kilátások. Ennek megfelelően a tartományi miniszterelnök is visszafogottan reménykedik.
„Abban bízom, hogy sikerül az eddigi durva, szemet szemért, fogat fogért stílust kizárni a vitából, a kialakult helyzet ugyanis fenyegető” – hangoztatta Kurt Beck a futballbotrány újabb menete előtt.