Pazar futballderbi Budafokon

Budafokon, a Promontor utcában egyszerűen muszáj nosztalgiázni, ha másért nem, hát azért, mert a klubház tablói egyszerűen kikényszerítik az emlékezést. A képeken a hetvenes évek első felének budafoki futballkedvencei: Kapitány úr, Tóth András úr, Nap úr, Dinnyés úr és a többiek. Hozzájuk csatlakozott később Tóth Kálmán úr, Jakab úr, Esterházy úr (szintén többek között); koruknak elismert futballistái ők. A sors iróniája, hogy akkor szó sem volt nagyra törő tervekről, míg most, amikor – fogalmazzunk finoman – más a világ, más a hangulat, egyértelmű követelmény a feljutás.

- Labdarúgás -

Három évet engedélyezett a kísérletezésre Schnepf József, a klub tulajdonosa, amikor elkezdte Budafokon. Azonnal bejelentette, hogy a harmadik év végére fel kell jutnia a csapatnak a másodosztályba. A mostani az a bizonyos harmadik szezon, a nyár elejére tehát produkálniuk kell a budafoki fiúknak.
Schnepf úr nem beszélt a levegőbe, minden körülményt megteremt ahhoz, hogy a játékosok egyről a kettőre jussanak. A mostani szezon előtt például igencsak alaposan körülnézett a játékospiacon, így került a csapathoz Szabó Viktor úr, Kozma úr, Süveges úr – valamennyien szerepeltek már a legmagasabb osztályban is. Tőlük, pontosabban tőlük is várja Schnepf úr, és várják a budafoki törzsdrukkerek, hogy kitörjön a szürkeségből a csapat.
A tulajdonos cége (Schnepf – Pack Kft.) természetesen egyik főtámogatója a budafoki futballnak (harsogja is a hangosbemondó meccs előtt és a szünetben, a többi segítővel együtt) s az is magától értetődő, hogy Schnepf úr, akárcsak a vállalkozásánál, itt is a kezében tartja az összes szálat. „Lehet, hogy nem jól csinálom, de azt tapasztaltam, másként nem működnek a dolgok” – mondja, de teljes joggal mondhatná azt is, hogy az rendelni a nótát, aki a zenészt fizeti. Citálhatja akárki az egyszemélyes vezetés hátrányát, ám jobbat még nem nagyon találtak ki a futballpálya környékén. Nincs annál rosszabb, mint amikor napi sérelmek miatt hol ehhez, hol ahhoz rohangálnak a játékosok, az edzők – a demokrácia jegyében. Meg aztán esetünkben a tényekhez hozzátartozik még, hogy Schnepf úr valóban megteremtette a budafoki profi futball minden feltételét, így például a tizenévesek is szervezett körülmények között dolgozhatnak.
Mindez persze csupán elméleti háttér a lényeghez képest: négy forduló után a Budafok hét ponttal állt az NB II Winner-csoportjának negyedik helyén, amikor szeptember első vasárnapján a tízpontos Pilisvörösvárt fogadta. Ha győz a csapat, beéri az éllovast – bizakodott mindenki, ám némi gondot jelentett a budafoki törzsdrukkereknek, hogy egy héttel korábban kedvenceik nem éppen lélekemelő játékkal kaptak ki Dorogon.
A kezdés előtt némi izgalom, Kiss Béla játékvezető lemondta a meccset („Sokat utazott, nagyon fáradt” – mondja egy jólértesült), igaz, a helyette fújó Drucskó szintén elismert NB I-es bíró. A meccsre vágyó vagy háromszáz ember elindul a pálya felé, amely szintén megér egy passzust. Ha létezik jól ápolt, szemet gyönyörködtető létesítmény a honi futballban, a budafoki mindenképpen az. Köszönhetően a körülményekért felelős Vízi úrnak (szabadrúgásaitól a klasszikus időkben rettegtek a kapusok), akiről azt mesélik, hogy minden meccs után nagytakarítást vezényel, még a szotyolahéjakat is fölszedeti, ami azért bizonyság az igényességre.
A nap süt, a fű csodaszép, azt várná az ember, hogy amint egymásnak eshetnek a csapatok, valami egészen pazar futballélmény kerekedik ki az egészből. A csalódás pillanata hamar eljön, olyan óvatosak a budafoki és a pilisvörösvári játékosok, mintha a Bajnokok Ligája döntő utolsó perceiben őriznék a döntetlent egy sikeres hosszabbítás jegyében. A nézőtér empatikus, csöndben figyeli mindenki a játékot, csak akkor támad némi moraj, amikor Bősze szögletei igencsak megzavarják az egyébként rendkívül fegyelmezett vörösvári védelmet. Tíz perc sem telik el, máris süvölt egy jótanács Gáspár edző felé („Állítsd be a Magót!”), majd amikor a mester a füle botját sem mozdítja, határozottabbá válik a hang („A Magót akarjuk!”). A most a kispadon ülő Magosi lehet a kedvenc, ám aztán elül az őt övező népszerűségi hullám, és az általánosításoké lesz a főszerep: „Mi ez? Ez csatárjáték?!” Senki sem mondta – ezt azért tegyék hozzá.
A szünet előtt hat perccel megélénkül a lelátó, egyre többen állnak fel, s indulnak útnak. „Nem mindegy, hanyadikként ér az ember a söntéspult elé, a szünet az NB II-ben sem tart tovább negyedóránál” – kapom a világos magyarázatot, amelyet az egyik drukker értelmezési szándékkal még megtold: „Föl kellett már állnunk, mert nagyon elfáradt a lábunk.” A legtöbben már csak menet közben látják, hogy Kozma szabadrúgását csatár és védő egyaránt elnézi a kapu előtt, a labda végül a kapufáról kerül vissza a mezőnybe.
Szünet után sem változik a forgatókönyv, továbbra is visszafogottak a felek, mintha csak az vezérelné a futballistákat, hogy ne hibázzanak. Senki sem kockáztat, senki sem vállalkozik, majd csak lesz valahogy, ez az alapelv. Az utolsó fél órára kettészakad a pálya (nagy úr a fáradtság), hol az egyik, hol a másik csapat támad, középpálya nincs, pontosabban üresen tátong, lehet, hogy ilyesmire a harmadosztályban nincs is szükség.
Negyedórával a vége előtt végre valóságos helyzethez jut a Budafok, Méhes úr azonban a kapusba lövi a labdát. „Ilyenkor szoktunk gólt kapni…” – morogja maga elé Schnepf úr, aki nem hiába első ember a klubnál, tud valamit, hiszen a nyolcvankettedik percben vezetést szerez az ellenfél. „Megmondtam” – így a tulajdonos, aki okkal bosszankodik azon, hogy hosszú, hosszú métereken át kísérte hátvédje a Balogh úrnak végül gólpasszt adó ellenfelet.
A sors a végén igazságot szolgáltat, öt perccel a lefújás előtt Szigeti úr lövése Molnár hátvédről bepattan a vörösvári kapuba, így egy-egy a vége, ami senkinek sem jó. Azaz, minden csak nézőpont kérdése. „Legalább nem kaptunk ki” – indul az öltözők felé Schnepf úr, akitől most nincs merszem megkérdezni, mit érez, hogy megint elúszott két pont. Minek bántani azt, akinek érezhetően a legfontosabb a siker, aki tényleg mindent megtesz érte.
Igaz, gólokat nem lő, de ezt nem is ő vállalta.