A Moravetz-csapat mesterhatosa

A múlt hét végén Miskolcon rendezett országos cselgáncsbajnokság sikercsapata kétségkívül a Honvéd-Kipszer volt. A fővárosi klub sportolói a férfiak mezőnyében öt aranyérmet szereztek, s jutott számukra egy a nők versenyében is. A sikerek egyik kovácsa Moravetz Ferenc, aki az 1992-es barcelonai olimpián szövetségi kapitányként négy érmet szerzett a versenyzőivel. Az idén 65 éves mester élete egyik nagy élményeként élte meg a miskolci ob-t.

-CSELGÁNCS-
Ha akarta, nosztalgiázhatott is a miskolci sportcsarnokban, mert huszonnégy évvel ezelőtt is e falak között ünnepelhetett…
– Eszembe is jutott az a verseny. Az akkori, az 1978-as ifjúsági és junior Eb-n szövetségi kapitányként ültem a tatami mellett, s akkor is jutott az érmekből.
– Az akkori Eb és a mostani országos bajnokság között történt egynéhány dolog az életében. Szép is, szomorú is.
– Az utóbbit hagyjuk, túltettem már magam a tüskéken, a sértéseken meg a fúrásokon. A leglényegesebb, hogy a Honvéd újra bebizonyította, hogy az ország első klubja. Olyan csapatmunka folyik a Tüzér utcában, amelyről az eredmények beszélnek a legszebben. Ez a legfontosabb.
– Amit mondott, akár ars poeticaként is fölfoghatjuk. Amikor kapitány volt, akkor is azt hangoztatta, hogy nem a duma kell, hanem a meló, csak az alapján ítélhető meg az egyén is, a sportág is.
– És, ugye, igazam volt. Az számít csak, hogy ki vív döntőt, ki kap aranyérmet, hová jut a szakosztály. A többi tényleg csak duma.
– Miskolcon hatszor emelhettek kalapot önnek…
– Így igaz, de lényeges, hogy nem csupán nekem. Amikor kapitány voltam, akkor is azt mondtam, hogy a győzelmekben benne vannak a klubedzők is. Még akkor is, ha néhányan félreértették – tán szándékosan is – a szavaimat. Most is az a véleményem, hogy egymagam mit sem érnék. Kellenek a szőnyegedzők, a segítők, de még a takarítónők is a sikerhez. A Honvédban a férfiaknál Toncs Péter dolgozik a versenyzőkkel, a lányoknál Csikesz Csaba a főnök. Az aranyakhoz ők is legalább annyit hozzátettek, mint én. Csapatmunka volt, kérem is, hogy csupa nagybetűvel írja le a segítőim nevét.
– A már említett barcelonai olimpia után kurtán-furcsán köszönt el a kapitányi széktől, de a jelenlegi mester, Nagy Ernő is az ön keze alatt lett előbb cselgáncsozó, majd a sportágban elmélyülő szakember. Akár azt is mondhatnánk, a keze munkája benne van az utóbbi néhány év szép eredményeiben.
– Azokra már legyen büszke Ernő. A Honvédnál mi annyit tehetünk s teszünk is, hogy minél jobb erőnlétben lévő dzsúdósokat adjunk neki egy-egy nemzetközi verseny előtt. Arra persze büszkék vagyunk, hogy a tizenegy versenyzőből álló olimpiai keretbe hatan a Honvédból érkeztek.
– Feltételezem, a 2004-es játékok előtt nem vonul vissza, s arra is fogadást lehetne kötni, hogy ott lesz majd az athéni tatami mellett.
– Ezt ma még nem tudom, azt viszont elvárom, hogy több honvédos is ott legyen Görögországban, s ha közülük egy a dobogóra is áll, akkor tökéletes lesz a boldogságom.
– Hadd idézzem önt: aki Magyarországon cselgáncsra adja a fejét, az vagy megszállott, vagy nem normális…
– Ilyen szép napok után, az olimpiához közeledve az utóbbit visszavonom…