Állítólag

Olyan volt a 2008-as Európa-bajnokság helyszínéről történt szavazás az elmúlt héten Genfben, mint amilyen a magyar futball. Vannak biztató jelek… A játékban egy-egy szép csel, átadás, néhány tartalmas öt perc kerül rendre ebbe a kategóriába, a voksolásnál pedig a magyar pályázat látványos, tartalmas voltát, a nem hivatalos második helyet emeli ki mindenki, meg persze azt, hogy – állítólag – csupán egyetlenegy (titkos) szavazattal veszítettünk. Dicsérnek bennünket még az osztrákok és a svájciak is, azok tehát, akik okkal ünnepelnek most, a 2008-as Eb házigazdájaként, s akik megérdemelten nyertek.
Köszönhetően annak, hogy a két országban mindenki egyértelműen a pályázat mögé állt, aki csak számít a témában. A labdarúgás (ez persze, természetes), a politika és a gazdaság jelesei egyaránt. Úgy is mondható, hogy a futball felhasználta a politikát céljai eléréséhez, míg nálunk fordított a helyzet. A politika ural mindent, ha kell, kijátssza a futballt is a hatalom érdekében.
Lehet azon vitatkozni, helyes-e, ha egy kormány megannyi feladata között kiemelten kezeli a sportot, esetünkben a labdarúgást, az viszont határozottan komolytalan, ha az utána következő kabinet, csak azért, mert az elődjének fontos volt, igyekszik szép csöndben megálljt parancsolni mindannak, ami elkezdődött.
Ahogy nálunk történt.
Nem lévén gazdasági szakember, képtelen vagyok megítélni, hogy mennyi valóságalapja volt például a stadionrekonstrukciós programnak, azt viszont tudom, hogy egy a tisztaságra, a higiéniára átlagosan érzékeny ember messze elkerüli nálunk a futballpályákat. Arról már nem is beszélve, hogy egy szál olyan stadion sincs Magyarországon, amely megfelel a legszigorúbb nemzetközi előírásoknak. Pedig ha csak egyetlenegy hiteles pályát felmutatunk Genfben (makettek helyett), miénk lett volna a rendezés joga – mondják a hozzáértők. Történik mindez Magyarországon, ahol egyébként mindenki oly büszke a dicső múltra, a mellét veri, hogy Aranycsapat, hogy Puskás Öcsi, meg hat-három…
Persze, ha arról hallok, olvasok, hogy a gyerekek játékát keretbe foglaló Bozsik-program (utánpótlás!) körül szorgoskodók visszatérően csak reménykedhetnek abban, hogy nem kell félbehagyniuk a munkájukat, mert kézzelfoghatóan még senki sem nyugtatta meg őket, hogy nem kell aggódniuk, akkor nincs mit csodálkozni azon, ami Genfben történt.
A futball ugyanis világüzlet, az elithez tartozók mindenről pontosan értesülnek, ami a földkerekségen a labda környékén történik. Bizonyos, hogy a nálunk tapasztalható, ám nyíltan meg nem fogalmazott megszorításokról is pontos információik vannak.
Véletlenek nincsenek. Ausztriában például már az elmúlt század nyolcvanas esztendeiben nekiláttak, hogy bevonják a tőkét a futballba. Stadionokat építettek, üzletileg stabillá tették a sportágat, az ország lélekszámának megfelelő versenyrendszert dolgoztak ki. A reform életképességét bizonyítja az Európa-bajnokság rendezési joga (is). A munkához – ismétlem – két évtizede láttak hozzá, azóta a szisztéma nem sérült, nem csorbult, pedig Ausztriában is változtak a politikiai viszonyok.
Ehhez nem kell kommentár. Kiegészítésnek is csak annyi, hogy ha egyenlően végzünk Ausztriával és Svájccal, miénk a rendezés joga, mert Johansson UEFA-elnök bennünket favorizált. Állítólag persze, ami feltételes mód.
De stílszerű a magyar futballról szólva.