Csak a döntőben buktunk el

Tegnap délelőtt az UEFA nyoni székházában rendezték meg azt a szavazást, amelyen a szövetség végrehajtó bizottságának tagjai eldöntötték, hol rendezik meg a hat év múlva esedékes labdarúgó Európa-bajnokságot. A végeredményt Lennart Johansson, az Európai Labdarúgó-szövetség elnöke a genfi Intercontinentál szállóban jelentette be: a 2008-as futball-kontinensbajnokság házigazdája a közös pályázatot benyújtó Ausztria és Svájc. A magyar kandidálás a döntő fordulóban mindössze két szavazattal maradt el a győztes pályázat mögött.

-LABDARÚGÁS-
Szerdán este az utolsó prezentáció után a magyar küldöttség tagjai tájékoztatták a jelen lévő újságírókat, és bemutatták azt a néhány perces filmet is, amely megindítóan szép, és valóban hat az érzelmekre is. Bozóky Imre, az MLSZ elnöke elmondta: nem csupán a racionális érvekkel, a száraz tényekkel meg persze az elvégzett munkával kívántak hatni az „utolsó szó jogán”, hanem az érzelmekre is apelláltak. Elmondani például, hogy ma már egy más, egy új Magyarországon élünk, s 2008-ra, az Eb idejére ezzel egészen biztos, hogy találkoznának a vendégeink.
Tegnap délután,fél három után néhány perccel aztán kiderült, hogy az érzelmeknek, a múlt felemlegetésének – természetesen sportbéli sikereinkre gondolunk – és az ígéreteknek nincsen helye a mai életben, így napjaink sportjában, sportüzletében sem.
Lennart Johansson elnök – protokolláris, semmiről nem szóló beszéde után – egy papírlapot mutatott fel, amelyre Ausztria és Svájc neve volt felírva. Ez a két ország rendezi meg 2008 nyarán a labdarúgó Európa-bajnokságot. Ezek a száraz és immáron megváltoztathatatlan tények.
Tegnapi tudósításomban már említettem, hogy Genfben minden ennek a két országnak a pályázatáról szól, miközben a többiek mintha itt sem lennének… A szavazás után – ha nem vették is semmibe a többi hat kandidálót – kiderült, az esélyes, az előre beharangozott győzött.
Az UEFA vezérkara a déli órákra ígérte a döntést s a győztes kihirdetését. Ez természetesen késett, mert elhúzódott a szavazási procedúra.
Míg Nyonban voksoltak, addig Genfben mindenki feszülten várta a hírhozót, esetünkben Johansson elnököt és stábját. Eközben természetesen volt idő arra is, hogy – mint rendesen – megszülessenek a rémhírek. Például az, hogy a magyarok már az első körben kiestek, az osztrák sportminiszter már be is jelentette a győzelmüket. Ezt a bejelentést az osztrák szövetség főtitkára cáfolta… Konkrétumot, kézzelfoghatót azonban senki nem tudott. Azt viszont mindenki láthatta, hogy a végeredményre váró hét jelentkező (tizennégy ország) egyre sápadtabban és feszültebben tekinget a bejárat felé, várva minden titkok tudóját, az elnököt.
Hogy azért valami történjen is, mindenkit bevezényeltek a szálló báltermébe azzal, hogy tíz perc múlva felszáll a fehér füst. Nos, csak jó félóra múlva szállt fel. Akkor, amikor Johansson úr felmutatta azt a már említett papírlapot.
Osztrák és svájci eufória – nemhiába vonult ki az ország majdnem valamennyi televízióállomása –, megdöbbenés, szomorúság és letargia a másik oldalon, a hat vesztesnél.
Ahogy illik – bár a fene tudja, hogy percekkel a vereség tudomásulvétele után ildomos-e ez –, a vesztesek a mikrofonhoz léptek, és sorra gratuláltak az osztrákoknak, valamint a házigazdáknak, a svájciaknak. A magyarok „köszönetét” Berzi Sándor főtitkár mondta el, akinek – mielőtt még a mikrofonhoz lépett – súgott valamit az elnök. Berzi el is mondta, mit:
– Gratulált, s odasúgta, hogy a második helyen végzett a pályázatunk. Ezt azonban szeretném még megerősíteni más forrásból is. Úgy tudjuk, hogy az utolsó előtti körben a magyar és az osztrák–svájci pályázat egyaránt öt-öt voksot kapott, a görög–török pedig kettőt. A záró fordulóban azután 7-5-re „kaptunk ki” – mondta Berzi Sándor főtitkár.
Jó félórával később aztán kiderült, igazat súgott a svéd elnök. A főtitkár és a magyar csapat többi tagja összesen hat végrehajtó bizottsági tagtól tudta meg ugyanazt, ami soha nem kerül fel hivatalosan a honlapokra, s nem lesz olvasható az újságokban. Félhivatalosan viszont tény – bár nem változtat a vereségen, legfeljebb elviselhetőbbé teszi azoknak, akik oly sokat dolgoztak –, hogy „ezüstérmesek” lettünk.
– Az osztrák–svájci, a török–görög és a magyar pályázat került be a három közé. Onnan elsőként a dél-európaiak estek ki, s maradtak-maradtunk ketten. A mindent eldöntő szavazási körben végül az osztrákok és a svájciak lettek a befutók, arra nem tudok válaszolni, hogy mekkora különbséggel kerültek elénk. Sajnáljuk, hogy ez történt, különösen, hogy így történt. Tudtuk, erős a pályázatunk, tudtuk, hogy tartalmazza annak a nyitásnak a gondolatát, amelynek meg kell születnie a kontinens labdarúgásának közép- és keleti régióiban. Tartalmazta, de úgy látszik, ez is kevés volt… – mondta érthetően letörten és szomorúan Makray Balázs.
A projektigazgató nem fejezte be a mondatát, neki be kell tartania a protokolláris szabályokat, figyelnie kell a megnyilvánulásokra.
Ha mégis megtette volna, akkor minden bizonnyal elmondta volna azt is, hogy túlságosan is nagy üzlet a labdarúgó Eb ahhoz, hogy kiengedjék a kezükből azok, akik némi lépéselőnnyel vannak velünk szemben. Nem szabad, legalábbis egyelőre kiengedni egy futball-kontinensbajnokság rendezési jogát a biztos nyugati régióból, miért ne folyjon be oda még több pénz. Megemlíthette volna azt is, hogy az UEFA a zászlajára tűzte ugyan a nyitást a kelet-európai országok felé, ám ezzel a döntéssel bebizonyította, hogy a szavak továbbra is csak a zászlókon szerepelnek, a valóságban más dirigál. A pénz, a tőke, a menjünk biztosra elve.