Jó érzés nyomtatott alapokon újra és újra áttekinteni ismét a sikert; a verseny fordulatait, a statisztikákat, a játszmákat és az egész olimpia hangulatát tükröző napi beszámolókat, amelyekből még szinte tapintható a lelkesedés.
A magyar sakk-kultúra szenzációs eredményei alapján érthető, ha a magyar sakkozás szerelmesei a jelenkor fiatal sztárjaitól is hasonló éremesőt vártak, azonban két évtizeden keresztül hiába. Két éve az együttes már jelét adta elszántságának, céltudatosságának: Jerevánban ezüstérmet nyert az Európa-bajnokságon, és csak balszerencsésen szorult a 4. helyre az isztambuli olimpián.
Örömmel olvastam a bledi beszámolóban, hogy a magyar csapat önbizalma ezúttal a siker záloga volt, hiszen a csupa fiatal, lelkes nagymester nemcsak hogy áhította a nagy eredményt, de képes is volt rá, hogy a legendás orosz csapatot másodszor is legyőzze, s a döntő utolsó fordulójában a közvetlen vetélytárs elleni fantasztikus 3-1-es győzelemmel a várva várt ezüstérmet megszerezze.
Igen, vetődhet rögtön fel a kérdés: nem lehetett volna még egy kicsit jobb is az eredmény? Esetleg aranyérem?! A meghatározó fél lépésre egyelőre várni kell. Reménykedjünk! Egyszer már sikerült, miért lenne eleve lehetetlen az újabb huszárcsíny? Ha a „nagy csapat” valóban bizonyítja, hogy az első három táblánk valóban a legjobb a világon…
Mindenesetre Lékó Péter tavaszi világbajnoki páros mérkőzése Vlagyimir Kramnyikkal már közelebb visz bennünket a szakmai megítéléshez: a közhely, hogy az idő nekünk dolgozik, talán igaz is lehet. A következő két olimpia bizonyára választ ad majd erre a kérdésre, de azt is látnunk kell, hogy nemcsak a mieink fejlődnek gőzerővel, de úgy látom, hogy India, Kína és persze Oroszország is tucatnyi tehetséget sorakoztathat fel.
A sakk-kultúráról: kétségtelen, hogy napjainkban az internet elsőrendű szolgáltatásokkal áll rendelkezésünkre, ami a naprakész profi érdeklődők, nézők és versenyzők igényeit szolgálja ki. Óriási lépést tettünk előre a sakk látványjellegének felmutatásában: a bledi kaleidoszkopikus kapcsolódás tíz évvel ezelőtti fohászkodásunkat valósággá varázsolta. Majdhogynem nézőként kibicelhettünk egyes játszmáknál, sőt az esti összefoglalók és elemzések a FIDE jelszavának valódiságát is tükrözték: Gens una sumus! – Egy nemzet vagyunk! Texasból Ivánka Mária lelkesedett (a könyvben idézik is őt), Ausztráliából is naponként kaptunk e-maileket: néha úgy tűnt, mintha a Szent István körúti presszókban lettünk volna… Lelkesedés, kritika, méltatlankodás, de végül euforikus örömmel. Sőt még nincs is vége, hiszen íme, már a megjelent könyv lapjait forgatjuk, s élvezzük versenyzőink észrevételeit, elemzéseit. Ügyes megoldás, hogy résztvevők, szurkolók, vezetők nyilatkoznak gondolataikról, s aztán a statisztikák böngészése se utolsó, mert ne feledkezzünk meg a múlt század bajnokainak, fenoménjeinak teljesítményeiről. Talán, ha több idő lett volna – de hát ne legyünk telhetetlenek, a 240 oldal csupa érdekes csevegése-elemzése mellé befért volna egy-két interjú is, például a húszszoros olimpikon Guinness-rekorder Portisch Lajossal.
A könyv önbizalmat, optimizmust és megelégedettséget sugároz, könnyed csevegő stílusú kísérőzenével, amit a humoráról ismert „pipás Kállai” fiától szinte el is vár a kedves olvasó.
A könyvet a Magyar Sakkszövetségben vásárolhatják meg az érdeklődők.
Emmanuel Macron: Európa soha nem hagyja magára Ukrajnát
