Fátum

Ne várjanak tőlem szakmai kitételeket, elégedjenek meg a lényeggel: a magyar játékosok a horvátok elleni meccs utolsó tizennyolc másodpercében elveszítették a hitelüket. A hozzáértők szerint „gond volt a végjátékkal”, ha ez azt jelenti, hogy fogalmuk se volt arról, mit csináljanak, akkor egyetértek.
Tizennyolc másodperc. Csekély idő ahhoz, hogy hivatásos, jól, nagyon jól megfizetett szakemberek képtelenek legyenek eleget tenni a kötelességüknek. A lefújás után persze a legtöbben arról beszéltek, hogy nem volt szerencsénk, már megint a csapat után nyúlt a sors. Fátum ül szegény fiúkon, az nem engedi, hogy egyről a kettőre jussanak.
A fene tudja. Meggyőződésem, hogy a sors alapvetően igazságos, hosszú távon kiegyenlíti a számlát, ami pedig a fátumot illeti, az itthon agyonsztárolt fiaink esetében az az igazi sorcsapás, hogy rossz a csapat. Komoly ellenféllel szemben képtelenek voltak akár csak egyetlenegy pontot is szerezni eddig a világbajnokságon, ráadásul eladott labdák, föltűnő tanácstalanság, s időnként – kívülről így látszott – némi nemtörődömség, magyarán felelőtlenség kísérte a vereségeket. A tartás hiánya.
Ennek, kérem, semmi köze a fátumhoz, a fölkészületlenséget ostobaság a sors számlájára írni. Már csak azért is, mert végül is Fortuna a csapat mellé állt, a szaúd-arábiai válogatott közbejöttével továbblökte a középdöntőbe, lesöpörve a színről a fátumot. Olyan váratlan volt a támadása, hogy a végzet – ha törődik velünk egyáltalán – meghátrált.
A csapat azzal hálálhatja meg, hogy végre nem a magyarázkodással törődik, hanem kézilabdázni kezd. Tudják, ez az a sportág, amelynek világbajnokságán játék helyett sorskeresőben járnak a Skaliczki mester vezette ifjak.