A drótszamár legendáriuma

KERÉKPÁR

A Sportmúzeum új szerzeményeiből nyílik ma kiállítás az intézmény Dózsa György úti helyiségeiben. Az alkalmat az szolgáltatta, hogy a hazai kerékpársport egyik legismertebb alakjának, Borbély Tibornak a hagyatéka halála után a Sportmúzeum tulajdonába került. Az egykori versenyző, edző, sportvezető és szakíró rendkívül gazdag gyűjteménye a bicikli reneszánsza idején kitüntető figyelmet kaphat.

Telefon a Millenárisra: – Kérem, adjanak felvilágosítást, ki nyerte az 1958-as amatőr világbajnokságot! – Egy pillanat – mondja a mindenben ügybuzgó társadalmi munkás –, itt edz a válogatott, várjon egy kicsit, megkérdezem.
Lebattyog a pályára, s odakiált Borbély Tibornak: – Tibi bácsi, ki nyerte az 1958-as világbajnokságot? – Mibe? – szól vissza az edző. – Jaj, mibe? – mondja az öreg, s indul vissza a telefonhoz.
Attól kezdve így hívták: Mibe bácsi.

Plakátok bűvöletében

Emlékek. Egy anekdota, egy plakát, egy fénykép. Az emlékeket addig őrzik, amíg meg nem halnak, a tárgyakat életük végéig simogatják a gyűjtők. S aztán, amikor évek múlva kiállítják az összegyűjtött tárgyakat, hirtelen visszakapják fényüket, méltóságukat. Így változnak az idővel. S mi elmerengünk azon, mire is szolgálhattak. Lelkesítettek, élni segítettek? A sarokban egy légkondicionáló készülék fújja a terembe a levegőt. Felfrissül az agy, s a fantázia megérzi a csöndet, halkan rátelepszik a tárgyakra.

Egy plakát. Éppen százéves. „1903. évi augusztus hó 20-án (Szt. István napján) bajnoki kerékpárversenyeket rendez a Budapesti Versenypálya Szövetség VII. ker. Csömöri úti (millenáris) versenypályáján. Helyárak: Tribünjegy 2 kor. Sportjegy tribünre 1 kor. II-ik állóhely 40 fillér. Villamos közlekedés (zuglói kocsi) – Két fedett tribün – Vendéglő”

Egy másik plakát – a mából. A plakáton a reneszánszát élő drótszamár. A kormány ökörszarvíve mögött szőke nő lila trikóban, kék farmernadrágban, könnyű kalappal a fején, kalapra tolt nagykeretes szemüveggel; kezében üdítőital, szájában zöld szívószál.
A piros jelzőlámpánál nézzük egymást.
A gyerekek köröket rajzoltak enyhén kidudorodó mellbimbói köré. A plakáton ez olvasható: „A természet ajándéka.”
Szeretném odaírni, amikor senki nem lát: „A nő?”
Egy harmadik (ismét régi) plakát. „Kerékpáros világbajnokság Budapesten a Millenáris pályán. [Istenem, ilyen is volt valaha ebben a városban?] 1928. évi augusztus hó 15., 18., 19 és 20-án. A Magyar Kerékpáros Szövetség Amerika, Ausztrália és Európa összes nemzeteinek és a világ legjobb versenyzőinek részvételével.” Ennek éppen hetvenöt esztendeje.

Cigaretta a frontra

Jut eszembe: a Magyar Kerékpáros Szövetség a kerékpáros-társadalom hálájának és szeretetének kifejezéseképpen összesen százhúszezer darab cigarettát küldött az orosz harctéren küzdő kerékpáros-alakulatoknak. A cigaretták külön erre a célra készültek, hüvelyükön ezzel a felirattal: „A vitéz kerékpáros honvédeknek – A Magyar Kerékpáros Szövetség.” Ennek a kezdeményezésnek élénk visszhangja támadt az országban.
Mindez éppen ötven esztendeje.
Még amikor a világ fölé háborús hírek borulnak, akkor is megesik velünk, hogy a földön összepiszkolt képeslapot lelünk, s azon egy-egy „szíves üdvözletet” vagy „legőszintébb jó kívánságot”. Borbély Tibor levelezése egy külön vitrinben. Jókívánságok, üdvözletek 1940-ből, 1945-ből. Vajon mit jelentettek akkor neki?
A National Geographic egyik száma arról ír, hogy egy amerikai kerékpárklub tagjai Massachussets államban a hétvégeken rendszeres túrákat tesznek XIX. századi magas kerékpárokon (a kiállításon egy ilyen darab is látható) egyik városból a másikba. Fényképeket is mellékel a képes folyóirat a lelkes kis csapatról.
Elnézem őket, amint a hátukat mutatják a fotóriporternek, és arra gondolok: lám, az egyik ember átkerekezik a múlt századba, a másik pedig két nap között is nehezen találja meg az összekötő hidat.

„Belépőjegy a Millenáris Sporttelepen tartandó Munkára Harcra Kész sportmozgalom megnyitó ünnepélyére. [A] Belépőjegy ára: 1 Ft.” Egy másik világ. A látóhatár beszűkül a magányos lófráló előtt. A vágyak elpárolognak, nem úgy, mint egy holmi, ami elfeledve is megmarad talizmánnak.

Megyerdi elveszett ujja

És megint az emlékek. Megyerdi remekül tartva magát ötödiknek fordul a stadionba. Leszorítják. A salakról felfutok a fűre – gondolja –, s majd vissza a salakra. De a domború betonperem útját állja. V alakba behajlik a kerék, Megyerdi átesik a kerékpár nyakán, rá a hüvelykujjára. Reccs, kiugrik a nagyujj, és bemászik az ujjatlan kesztyű alá.
Edző, vezető, köztük Borbély Tibor is fogja a fejét. Koloncsák, a gyúró kap észbe leghamarabb, s rohan a tartalék biciklivel.

– Jaj, Pista bácsi, az ujjam! – nyüszít Megyerdi, s mutatja a kezét.

– Atyaúristen, Tónikám! – szörnyülködik az öreg. – Nem baj, majd megkeresem.
És sebtében matat, kotor a földön. Megyerdi tizedik.
Egy kiállítás. Emlékek, tárgyak tárháza. A negyvenéves Sportmúzeum egy kicsiny darabja időben, térben. A Hajós-, Kabos-, Mező- és Pobuda-hagyaték mellett Szabó Lajos igazgató úr újabb büszkesége.
„A kerékpározás a fél élet – mondták a bicikli rajongói a XIX. század elején –; a másik fele a jó egészségből áll, no meg egy pár millióból.”
Változott valami az új évezred elején?