Arculcsapás

Barátságtalan gesztusnak minősítette Szieben ligaigazgató a Magyar Televízió kuratóriumának döntését, mely szerint nem ér meg esztendőnként 450 millió forintot negyvenkét magyar első osztályú futballmeccs közvetítése. Magyarán újra kiderült, hogy az, amit fordulóról fordulóra produkál a honi elit, egyszerűen nem piacképes. A lényeg itt keresendő, ugyanakkor kétségtelen, hogy a gesztus barátságtalan, a nemleges válasz mindig és mindenhol az.
Szieben doktor a hazai sport egésze elleni támadásnak tartja az elutasítást, a megfogalmazás sokat elárul a magyar futballban szorgoskodók mentalitásáról. Eddig ugyanis mindig azt szajkózták a bennfentesek, hogy a futball más, mint a többi sportág, ezért megkülönböztetett bánásmódot, köznapian szólva különleges előjogokat érdemel (nem mellékesen: eddig meg is kapta). Most viszont, amikor ég a ház, máris egy nagy család a magyar sport.
A ligaigazgatónak abban igaza van, hogy a közszolgálatiság jegyében a televízió feladata – idézem – „a sportág csúcseseményeinek közvetítése”, csak az nem érthető, hogy jön ide ez a tétel? A magyar futballbajnokikat ugyanis még egzisztenciálisan érintettek sem nevezhetik csúcseseménynek, ezernyi bizonyítékkal szolgálhatnék rá, de legyen elég a perdöntő: jó néhány meccset láttam az utóbbi esztendőkben. És ha már a kötelességek kerültek szóba, én azt tarto(tta)m fölháborítónak, hogy a futballban érdekelt üzletemberek addig kavartak jobbra és balra, míg válogatott meccsek nem kerültek képernyőre. Mert ugyan a nívó ugyanaz, de mégiscsak a nemzeti tizenegyről van szó, ha úgy tetszik, az ország képviseletéről.
A múlt hét végén a közszolgálati televízió egyenesben közvetített a kajakosok és kenusok pazar világbajnoki szerepléséről. Aki leült a tévé elé, kilenc magyar aranyéremnek örülhetett, s a hátrébb végzettek között is kiemelkedő, erejüket megfeszítve küzdő klasszisokat láthatott. Olyan jól felkészített, testben és lélekben edzett ifjakat, akik valóban – ismétlem: valóban – alkalmasak arra, hogy népszerűsítsék a sportot.
Az igazit, ezt is hangsúlyoznom kell.
A futballközvetítések (nyilván átmeneti) elmaradása miatt aligha hiszem, hogy arcul csapva érzik magukat a kajakosok és a kenusok, de a sort folytathatom a vízilabdázókkal, a dobóatlétákkal, a kézilabdázókkal, az öttusázókkal, és ezzel még nem teljes a lista. Mindenesetre a fölsoroltak az utóbbi esztendőkben jóval kevesebbszer szerepeltek a televízióban, mint a futballisták, pedig, ha a sport valódi értékei mentén haladunk, összehasonlíthatatlanul többet érnek, mint az eddig hetente látott futballisták.
És most nem csupán az eredményeikre gondolok.
Ha a futball tényleg üzlet, badarság megsértődni, ha a vevő valódi értékekre vágyik a pénzéért.