Árnyék vetült a berni világbajnoki döntőre

L A B D A R Ú G Á S Fél évszázaddal az 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntője után a Bernben született és szenzációnak számító német siker a jubileumi évforduló alkalmával kényes váddal találja szemben magát. A sajtó behatóan feszegeti azt a lehetőséget, hogy a Nationalelf doppingnak köszönheti az Aranycsapat elleni 3:2-es győzelmét. E lehetőség több játékos későbbi megbetegedésére támaszkodik, akik sárgaságot kaptak, sőt ennek hatása állítólag korai halálukhoz is hozzájárult.

Az V. világbajnokságról a hazai könyvpiacon tizenöt dokumentáció jelent meg már eddig is, az egyikben („A berni hősök”) a szerző, Jürgen Bertram tág teret szentelt a titokzatos sárgaságok jelenségének. Ezzel lavinát indított el, a napilapok, a rádió és a televízió átvette a témát, és azóta a találgatások egész sorát indította meg. A valóban viszonylag fiatalon elhunyt Kohlmeyer, Mai, Liebrich és Turek esetére utalva az idevágó fejezet kiemeli a sokkal kevésbe ismert Richard Hermann mindössze hatszoros válogatott labdarúgó sorsát, aki harminckilenc évesen májzsugorodás áldozata lett. Az egyik visszaemlékezésben az áll, hogy a Herberger-tizenegyet kísérő orvos egy injekciós tűvel több játékost is kezelt, és fertőzés útján váltotta ki a sárgaságsorozatot. A sajtó azonnal feltette a kérdést: ez a berni csoda sötét oldala?
A folytatásról előbb a stuttgarti rádió, majd a müncheni tv gondoskodott. Mindkét adásban előbb szóhoz jutott a Wankdorf-stadion egykori gondnoka, aki a döntőt követően a német együttes öltözőjében injekciós ampullákra akadt, ám azok tartalmáról semmiféle információval nem tudott szolgálni. A csapatorvos az állította, hogy C-vitamint adott a játékosoknak injekció formájában, más források viszont folyékony szőlőcukorról tesznek említést. Ezek egyikét sem lehet viszont ajzószernek nevezni. Grosics Gyula, az Aranycsapat legendás kapusa Bonnban került szembe a Németországban kipattant találgatásokkal, és azonnal közölte, hogy ő és társai is rendszeresen kaptak C-vitamint, de nem injekciók, hanem tabletták formájában.
Marad tehát a feltételezés, hogy esetleg a vitamin mögött más hatóanyag húzódott meg. Orvos szakértők a sárgaságsorozatot egy dologgal tudják csak megmagyarázni: valamelyik labdarúgó lappangó sárgaságban szenvedett, és a többször is felhasznált injekciós tűn keresztül megfertőzte több társát is.
A Német Labdarúgó-szövetség szóvivője tanácstalannak bizonyult a neki szegezett kérdés hallatán, és csak azt tudta megerősíteni, amit a berni keret akkori legfiatalabb tagja, Horst Eckel mondott: „Mindennapi gyakorlat volt, hogy vitamininjekciókat kaptunk.” A németekkel szembeni doppingvád témája minden bizonnyal állandó helyet kap a média világában, mint a jubileumi rendezvények – így a június 6-án sorra kerülő német–magyar válogatott-találkozó – kísérőjelensége. Az azóta eltelt évtizedek után soha nem fog fény derülni az ügyre, így elfogadható Grosics Gyula végső következtetése: „Még ha doppingoltak is, akkor is meg kellett volna vernünk őket!”