A magyar termék esélye

Majd száz éven át több is volt, más is az olimpiai gondolat Magyarországon, mint a sportoló fiatalok békés, nemes versengése az antik szellemi örökség jegyében.
Már a modern kori olimpiák hajnalán feltűnő a magyar tenni vágyás – Kemény Ferencnek jelentős szerepe van az újkori olimpia létrejöttében –, amit a sport szeretetén túl az is indokolt, hogy az osztrákokkal közös monarchiában lehetőségünk nyílott a sajátosan magyar arculat megjelenítésére.
Később, az első világháború után a vereség és a trianoni diktátumok miatt sokkolt országot arculcsapásként érte, hogy a békeidős megállapodásokkal szemben nem Budapest, hanem Antwerpen kapta meg a VII. olimpia rendezését, ráadásul a magyar csapattól az indulás jogát is megvonták. Pedig az első játékokon nemesen és sikeresen versenyeztek a magyarok, volt tehát kulturális kötődésünk az egyre népszerűbb eseményhez. A küzdelmeit, útkeresését, egyenrangúságát kifejezni akaró nemzet kiváló szimbólumot talált az olimpiai játékokban: egy erős nemzet megverve, lefegyverezve, területében megcsonkítva is él, ha fizikummal bírja.
Fontos, hogy az olimpiai eszmét, mint a nemzeti tudat ébrentartóját a hatalom nem önhatalmúlag használta föl, a szándék támogatásra talált a közvéleményben, a sikerek politikai célzatú felhasználása egyetértően visszhangzott a véleményformáló társadalmi csoportokban.
A második világháború után az olimpiai eszme továbbra is fontos érték, de a korábbi egységes – politikai és társadalmi – támogatottság kettéválik, a politikai szándék és a közvélemény más és más okokból érzi a magáénak, máshonnan közelítve vágyakozik a magyar sportsikerekre. Míg a szovjet elnyomás, illetve az azt kiszolgáló hatalom a szocializmus felsőbbrendűségét látja és kívánja láttatni a diadalokban, addig a nemzet számára az olimpia (és persze a futball) az a terep, ahol felhangok nélkül, büntetlenül lehet magyar, szabadon hangoztathatja hovatartozását, adhatja át magát nemzeti érzéseinek, hallhatja a saját himnuszát, sírhatja el örömét, bánatát. Ezért lehet, hogy például a melbourne-i magyar– szovjet véres vízilabdadöntő nem csak nekünk, magyaroknak jelkép, mindenki más is természetes párhuzamot lát a vizes pofonok és a szovjet elnyomás között.
Mire eljött a rendszerváltás, az olimpia mint valóságos kulturális érték, jelentősen megkopott. Az elmúlt másfél évtizedben a sikerek befolyása a nemzeti azonosságtudatra erősen csökkent, a politikai rendszert legitimáló szerepe elporladt. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne kísérte volna továbbra is érdeklődés a magyar szereplést Szöulban, Barcelonában, Atlantában vagy éppen Sydneyben, ám a kitüntetett, a nemzetet mozgósító funkciója megszűnt. Törvényszerűen, hiszen a jelenség nem egyedülálló, az elemzők hasonlóan írják le a kultúra más ágainak, így például az irodalom szerepének a megváltozását.
Természetes folyamatról van tehát szó, ám ezzel együtt az olimpia – és általában a sport – társadalmi értékvesztéséhez a politikai átalakuláson kívüli tényezők is kellettek. A nyolcvanas évek közepén kezdődik meg az elitsport, s vele az olimpia beolvadása a szórakoztatóiparba, aminek következtében átalakul a közvélemény sporthoz kapcsolódó értékvilága is. A tervgazdasági sport alapjainak összeomlása felszínre hozza a belső ellentmondásokat – egyes sportolók kivételezett helyzete, megegyezéses eredmények, a sportadminisztrátorok jelentős részének vezetői alkalmatlansága és így tovább… –, hátrányosan befolyásolva a megítélést. A király meztelen, kiderül, hogy Magyarországon már régóta nem működik az oly sokat emlegetett piramiselv, azaz nincs (sportolói) társadalmi bázisuk az eredményeknek, így nincs is kikre támaszkodni, kikkel szövetséget kötni, amikor a sport elveszíti kivételezett helyzetét. Mert elveszíti, hiszen a tervgazdasági sport összeomlása tulajdonképpen a közvetlen és rejtett költségvetési támogatások jelentős szűkítését jelenti. Az új politikai elit két választási cikluson át egyáltalán nem gondolkodik fejlesztésben, sőt kifejezetten távolságtartó – kivéve persze az olimpiai utazásokat és az egyedi mutyikat, amit hangzatosan „sportlobbinak” nevez.
Politikai legitimációs szerepét és szimbolikus jellegét elveszítve, a nemzetközi sport és a hazai gazdasági fejlődés folyamataihoz csak kevéssé alkalmazkodva az olimpiai eszme egyre inkább a rendszerváltással alig érintett magyar sportadminisztrációs elit egy részének fügefalevelévé, túlélési bozótkésévé vált. Ez persze nem teszi semmissé a sportolók erőfeszítéseit és valós örömét, valamint a közvélemény szeretetét és büszkeségét a magyar sikerek okán.
A leírt folyamatokkal párhuzamosan jól kitapintható egy másfajta fejlődési folyamat is. Míg az 1990-es évek előtt az iparilag fejletlen országok méretükhöz és gazdasági erejükhöz viszonyítva előkelő helyet foglaltak el az országok közötti olimpiai rangsorban, az utóbbi évtizedben a gazdaságilag fejlett országok, különösen az Európai Unió egyes meghatározó országai erőteljes fejlesztésbe kezdtek. Ennek nyilvánvalóan akadnak a politika belső logikájából fakadó ösztönzői is, de nem tévedünk nagyot, ha a jelenséget összefüggésbe hozzuk a globalizációtól való félelemmel és a nemzeti arculat, az azonosságtudat (érdekvédelem?) iránti társadalmi igények sajátos megnyilvánulásának tekintjük.
Magyarország európai uniós csatlakozása előbb-utóbb nálunk is arra kényszeríti a társadalmat, hogy újraértelmezze, újrafogalmazza a magyarságunkról alkotott képünket. Az áruházak polcain megszaporodó „Magyar termék” árufelirat már jelzi, a termelők számítanak arra, hogy a tudatos fogyasztók – mint mindenütt a világon – a saját piac védelmében előnyben részesítik majd az országhatárokon belül készült termékeket. Talán nem túlzás a jóslat, hogy e logika mentén a közvélemény újra felfedezi, megalkotja azokat a szimbólumokat, amelyeken keresztül kifejezheti összetartozását, egyediségét. Ha így lesz, az olimpiai gondolat – már csak beágyazódottságánál fogva is – újra fontossá válhat. A feléledő patriotizmus pedig partnert keres majd a politikában, és ha megtalálja, akkor a politikai akarat és a közvélekedés újra egymásra lelhet az olimpia közösségi értékként való megjelenítésében. Ebben az összefüggésben is társadalmi jelentősége volt az Orbán-kormány által megkezdett fejlesztési programnak, illetve a budapesti olimpia gondolatának. Kár, hogy az olimpiai eszme választási kampányba emelése, majd a választáson győztesek bosszúja valószínűleg évtizedre elsüllyesztette a rendezés gondolatát – egyúttal kicsit forró témává téve magát az olimpiát is.
Ami egyébként egy sportverseny.

A szerző sportközgazdász