Őszintén hittek abban az ókori görögök, hogy az olimpiai győzelem az istenek ajándéka. Jó volt nekik. Mostanság ugyanis mi leginkább arra gondolunk, hogy a diadalokat előállítják, magyarán, az olimpiai eredmények egyfajta szolgáltatási modell keretei között jönnek létre. Ennek jegyében jó, ha tudjuk, hogy az ösztönzést és jutalmazást tekintve a magyarországi rendszer talán a legátfogóbb és legárnyaltabb a világon, ráadásul az összegek az ország gazdasági erejéhez mérten igencsak méltányosak.
Athénban központi költségvetés fedezi a magyar csapat kiadásait, beleértve az utazást, a szállást, az étkezést, a formaruhát. A sportolók felkészüléséhez havi nettó ötven–százezer forint közötti összeggel járul hozzá az állam – négy éven keresztül. A leendő olimpiai bajnokot tízmillió forint nettó, adómentes jutalom várja, szintén a központi alapból, de általános tapasztalat, hogy közepesen jó menedzseléssel ennek két-háromszorosát tehetik hozzá természetben és készpénzben a szponzorok.
Ha pedig a bajnokunk „megöregszik”, azaz betölti a 35. életévét, akkor havonta, mai értéken számolva nettó 137 200 forint kerül a bankszámlájára – szintén a költségvetésből. Ha három aranyat nyer a sportoló, akkor az öszszeg 192 080 forint. Ráadásul, ha bajnokunk felsőoktatási intézményben kíván tanulni, felvételi papírján jó néhány pontot „jóváírnak”, így növelve meg az esélyét a diplomaszerzésre. Összességében nem túlzás tehát, hogy egy-egy olimpiai aranyérem jelen értéken akár százmillió forint jövedelmet jelenthet a sportolónak, hosszú távon. Nem véletlenül felelte a csak néhány hónapja magyar állampolgár, újdonsült olimpiai üdvöskénk a kérdésre, hogy mi változik, ha megnyeri az olimpiát, hogy semmi, „legfeljebb gazdag leszek…”
Mindez már mérhető az ókori görög olimpiákhoz, ilyen szintű közösségi gondoskodásban talán csak az ókori győztesek részesültek. Tegyük is gyorsan hozzá, hogy az okkal és ok nélkül szívesen síró magyar sporttársadalom az utóbbi években egy rossz szót sem szólt a támogatási rendszerről.
A nézők és reklámozók által nem díjazott sportok esetében – a magyar olimpiai sportsikerek zöme itt születik – a gond nem is az olimpiai bajnokságot nyert sportolókkal van, hanem az aranyéremig elvezető úttal. Az elsőséghez úgy két évtizeddel a nagy verseny előtt kell megtalálni a tehetséget, majd 15-20 éven keresztül edzeni – szakemberek, létesítmények, edzőpartnerek –, versenyeztetni itthon és külföldön, hogy csak a főbb tételeket említsük meg. De ki finanszírozza a költségeket, ha tudjuk, a kiválasztott sportolók túlnyomó többsége a közelébe sem kerül az olimpiai babérkoszorúnak, függetlenül a tehetségétől?
A költségeket maguk a sportolók, magán- és intézményi fogyasztók állják, illetve közösségi forrásokból finanszírozzák. Az olimpiai siker ünnep, szórakoztató látványosság, a közjó szolgálata egyszerre, ezért – kisiskolás a megállapítás – a sportolói, az üzleti és a közösségi támogatásnak egyszerre kell jelen lennie. Mégis kérdés lehet, melyik forrásé az elsőség? Ha az olimpia valóban az amatőr sport nagy ünnepe (béke, barátság…), akkor a képlet egyszerű, a sportolóknak kell állniuk a felkészülés és a részvétel költségeit. Ha viszont a szórakoztatóipar kiváltságos eseményéről van szó, akkor értelemszerűen a fogyasztóknak – televíziós társaságok, reklámozók, nézők – kell fizetniük a számlát.
Az olimpiai siker vitathatatlanul nemzeti érték, ám ezzel együtt nem feltétlenül az államnak kell finanszíroznia az olimpiai aranyérem teljes (kiválasztás, nevelés, versenyeztetés…) költségét. Az a helyes, ha alapvetően itt is a kereslet és a kínálat dönt, más kérdés, hogy a piaci szabályokat kiegészítve segíthet, ösztönözhet a mindenkori kormányzat, elvégre az olimpia mégiscsak alapvetően szórakozás, és nem háború vagy éppen természeti katasztrófa.
Magyarán, alapvetően a sportolóknak (családnak, rokonságnak) kell finanszírozniuk ténykedésüket, még akkor is, ha a sportolás célja az olimpiai arany. Ha pedig a siker esélye vonzó az üzleti életnek, vegyék meg a lehetőségeket, legyen szó televíziós közvetítési díjról, reklámjogdíjról vagy éppen belépőjegyről. A közösségi célokat pedig az esélyek megteremtésével szolgálhatja a központi kormányzat: támogathatja sportlétesítmények megépítését, kedvezményes igénybevételét, népszerűsítheti a mozgást, mozgásba hozhatja a közoktatásban rejlő lehetőségeket, sokféle megoldás elképzelhető, ám az nem helyes, ha közvetlenül támogatja a sportolást.
Akkor már jobb, ha mi is az Isten ajándékának tekintjük a diadalt, mintha szervezeteknek lennénk hálásak.
Jobb a léleknek, és nem utolsósorban jobb a logikának is.
A szerző sportközgazdász
egyesült királyság
Megdöbbentő adatok láttak napvilágot a migránsbűnözésről
