Édes élet

Nem irigylem a klasszisokat, valahogy nincs szerencséjük semmivel, amit a szájon át vesznek magukhoz. Pedig enni, inni muszáj, nekik különösen, hiszen kell az erő a diadalokhoz. És éppen ezt használják ki az ellenségeik, az irigyeik, ez az a pont (a száj), ahol támadnak.
Nem is olyan régen egy bizonyos Dieter Baumannal bántak el a rosszakarói, a német futónak a fogkrémébe (!) csempésztek bele némi nandrolont. Ha hinni lehet a hírügynökségi jelentéseknek, Herr Baumann hiteles dokumentumokkal szolgált az elvetemült bűnözők tettéről, majd amikor később visszatért a pályákra, képtelen volt utolérni korábbi eredményeit. Sejtésem szerint azért, mert meghurcoltatása után félt fogat mosni, márpedig azt már az óvodás gyerekek is tudják, mekkora kárt okozhatnak a szabadjára engedett fognyűvő manók.
Baumann persze már a múlt, csak azért jutott az eszembe, mert itt van Torri Edwards ügye. Az amerikai hölgynek némi gyümölcscukor volt a veszte, az erőnléti edzője gyanútlanul megkínálta valamiféle glükózkészítménnyel, és máris megbukott a doppingvizsgálaton egy niketamid nevű stimulánsnak köszönhetően. Megjegyzem, jobban járt, mintha a mifelénk kapható gyanús színű, „engedélyezett festékkel színezett” üdítőkkel oltotta volna a szomját, de ez legyen a mi bajunk. (Az is…)
Edwards kisasszony egyébként száz síkon világbajnok, címét Kelli White-nak köszönheti, akit azért fosztottak meg az aranyéremtől, mert – micsoda véletlen! – doppingolt.
Az amerikai atléták háza táján egyébként is áll a bál, a BALCO cég által kifejlesztett tetrahidrogesztiron nevű szerrel élők sztárok – köztük a 100 méteren világrekorder Tim Montgomery és a pasztillák körül is hű társa, Marion Jones – nem csupán eltiltásra számíthatnak, hanem még a versenyzés se megy nekik úgy, mint amikor még titok volt a titok. Mondják, megijedtek, de kérdem én, mitől? Eddig is sejtette mindenki, hogy emberek, azaz nem csak kenyérrel élnek, ugyan, mi változott attól, hogy most már a szájukban forgatott rágógumit is csodaszernek nézik.
Ne értsenek félre, nekem az égvilágon semmi bajom nincs azzal, hogy a sportoló jó jezsuitaként („a cél szentesíti az eszközt…”) próbálja megszerezni az üdvösséget, amióta meggyőződésem, hogy az életnél nincs károsabb szenvedély, kifejezetten magánügynek tartom, ki mit kap be és mikor. Az álszentséget viszont nehezen tűröm, azt pedig egyszerűen elviselhetetlennek tartom, ha hülyének néznek.
Mint Baumann úr a fogkrémével, vagy Edwards kisasszony a cukorkájával.
Régebben legalább nem fenyegetőztek bírósággal, kártérítési igénnyel a kokszolók, legföljebb azt voltak kénytelenek elviselni, hogy nyakra-főre cukkolják őket a társak. Mint például azt a dobóatlétát, aki a tatai edzőtáborban egy szép tavaszi délután, úgymond hirtelen fölindulásból (se verseny, se bejelentett kísérlet) lett világrekorder. A társai szerint a takarítónő véletlenül belekóstolt az ebédjébe, s nem sokkal később több mint kétszáz méterre hajította el a seprűnyelet.
Mégse takaríthatott a moszkvai olimpián…