Lobog a láng az olimpiai stadionban

Megkezdődtek a XXVIII. nyári olimpiai játékok. Annak ellenére, mindennek dacára, és mégis… Többheti bolyongása után eljutott a láng Athénba, az olimpiai stadionba, a játékok színhelyére, négy év után előkerült a vitrinből az ötkarikás zászló, letették az esküt a világ sportolói, és elhangzott az olimpiai himnusz.

Kétszázkét ország versenyzői nemzeti lobogójuk alatt vonultak föl (a két Korea közös zászló alatt), mindenki vidám volt, hogy megérhette ezt a napot. (Írom ezt nyugtával…) Az aggódás is más, mint tegnap volt. 2001. szeptember 11. óta tulajdonképpen minden ideiglenesnek tetszik, valójában a világ is. Az olimpia is itt, Görögországban. A politika, nos a politika – talán mindenki örömére – a háttérbe szorult. Az olimpia fölötte áll a politika folyton változó földrajzának, ugyanis független mindentől. Ezért hívták életre. Az olimpia, ha úgy tetszik, olyan társadalmi tett, amely a politikával nem akar szövetséget kötni. Hiszen a sport öszszeférhetetlen minden jobb- vagy baloldali elfogultsággal. Alapeleme a tárgyilagosság. Egy kettő-egyes vereséget semmiféle csűréssel, csavarással nem lehet győzelemnek elkönyvelni, egy világcsúcsot az uszodában képtelenség néhány század másodperccel megrövidíteni, egy bravúros nyújtógyakorlatot lehetetlen történelmileg meg nem történtté nyilvánítani.
Itt a tény az tény. (Mondják makacs dolognak is.) A siker az siker. (Persze, sosem végleges – mondta Churchill.) Idő az idő. (Valójában pénz – Einstein.) Bukás a bukás. (Meg magány.) Másrészt az ember nyugtalan fajzat, aki a politika eszközeivel még tovább nyugtalanítható. Valószínűtlen, hogy a világ összes nációja néhány évtizeden belül egy örökké tartó, boldog csókban forrna össze. Az olimpia kivétel. Kivétel volt az esetek többségében, és talán az is marad. Ezért érdemel figyelmet.
Ezért is. Ebben rejlik a titka, a varázsa. Most Athén zászlóerdejébe ágyazva.
Arra gondolok, hányszor mondják ki most naponta, minden órában és minden percben széles e világon a szót: olimpia. És lényegében mindenhol megértik; nem kell magyarázkodni, nem kell lefordítani. A hét betű mögött egy végtelen egységes vágy lüktet: a vetélkedés békéje, a játék nagyszerűsége, az a tudat, hogy együtt is lehetséges. Olimpia – mondom magamban, és megfeledkezem mindenről – zsongító melódia, mindenek felett álló gyógyír és balzsam, tele varázslatos illatokkal.
Valamikor, büntetésből, ötvenszer, százszor kellett leírni egy szót, egy mondatot, kutyakaparás helyett szépírással papírra vetni, hogy… Mit is? Most sokaknak kellene ezerszer meg ezerszer leírniuk büntetésből azt, hogy olimpia. Hátha az emberiség megjavul – feliben, harmadában. Vagy legalábbis meghökken. Ritka az a pillanat, amikor egyfelé fordulnak a tekintetek, és remény van egy másik bűvös varázslatra is, amelyet úgy emlegetünk: béke.
Kikerestem Bánhidi Zoltán szótárában, mikor olvashattunk először magyar nyelven az olimpiai játékokról, és meglepődtem: első alkalommal 1793-ban K. Mátyus István Ó és új diaetetica című művében. Abban a korban, amikor egy Kazinczy stílusteremtő erejével hatott. Az olympia szót használták az ókori olimpiai játékok megjelölésére, és Olümpia volt a neve annak a helységnek, ahol a versenyek évszázadokon át lezajlottak.
De hagyjuk a szó eredetét, hüvelyezését, és köszöntsük a XXVIII. olimpiai játékokat Pindaros soraival: „Híred hirdeti minden olympias, Pelops, / Versengő paripák, / S erejét mutató viruló fiatalság. / Aki győz, amíg él csak, / Mézédes nyugalom derűjét / Nyerte bajnoki bérül. Mert megmaradó örökös hír! / Nincs ami ennél embernek magasabb jutalom.”

Szymiczek Ottó, a Nemzetközi Olimpiai Akadémia hajdani rektora egy alkalommal vezető politikusokat hívott meg Olümpiába, az ókori játékok színhelyére, és rávetette őket, hogy fákat ültessenek. Olümpia – tanúsíthatom – a Kronosz-dombbal és a Szentligettel egyébként is magával ragadja az embert, hát még ha fákat is ültetnek ott, és ezzel megtisztelik ezt a földet. Szymiczek Ottó szerint a meghívott politikusok gondolkodásmódja, viselkedése a néhány nap során megváltozott, a politikai ellenfelek úgy közeledtek egymáshoz, mint a jó barátok. Olümpia szelleme csodálatos hatással volt a máskor kardot rántó, örökösen hadakozó emberekre.

Tíz ember sok – mondhatta volna Kosztolányi. Száz ember több. Ezer annál is több. Aztán tízezer, százezer, millió… De egy ember a legtöbb. Ezt tapasztalom úton-útfélen itt, Athénban. A szállodában, a taxiban, az utcákon. Ha valamely képzeletbeli téren millióan zsúfolódnának össze, már gombostűfejeket érzékelnél, a testek áttekinthetetlen masszáját, a tömeg heterogén mivoltában is legalább a jelenlét egységét. De egy ember a személyisége teljes súlyával léphet eléd. Nehezen megrajzolható arcával, változó természetével, kimondott és titkolt gondolataival, sokfajta örömével, gondjával, sikereivel és bosszúságaival. Milliónyi ember kifejezhet erőt és lelkesedést, együttes szándékokat. De egy ember: maga a lét bonyolultsága. S erre a nagy játék, az olimpia is példa.
Csakhogy egy ember nem tud látványos tömegjelenetet alkotni. Egy olimpiai megnyitón a tömeg uralkodik, a tömeg produkciója hat. Nagyszabású, színpompás, parádés, olykor káprázatos, ami a szemünk előtt zajlik. Az ókor és a jelen. A víz, amelyben úszunk egész életünkben. Könnyű szívvel osztjuk a szuperlatívuszokat, mert amit látunk, semmihez sem hasonlítható. Taktusban szedett öröm. Kicsiben a világ, az ország: a kultúra, az erő, a gyorsaság. (És megannyi más.) Az egyik ember ezt szereti, a másik azt, de nincs, akinek ne tetszenék az egész. A tömegélmény egyszeri és megismételhetetlen.
S aztán a műsor végén jöhet egy pillanat, amikor a tánc során valaki elejti a keszkenőjét. A kendő ott fehérlik az üres sportmezőn. A táncoslány egy pillanatig habozni látszik. Majd kiválik a sokezres tömeg végtelen masszájából, egyszerre nagyon egyedül lesz, visszaszalad a sportmező közepére, fölcsípi a kendőt, és mintha ügyetlensége is a műsorhoz tartozna, lobogva tűnik el újra a névtelenségben.
De hát az olimpia sem egyéb, mint a nagy, egyéni pillanatok sorozata. Mire képes az ember? Olyan pillanatokban, amelyeket a fölkészülés órái, hónapjai, évei előztek meg. Mire alkalmas az egyén, ha a teljesítményét a világ nagy közössége figyeli? Ez az érdekes két és fél héten át az olimpia athéni színhelyén. Amikor egy ember a legtöbb.

S most egy vallomás: szeretem Görögországot. A régit. Többször jártam az ókori tájakon. Két dolog minden hellénre vonatkozott, amit a szüntelen háborúk, viaskodások és politikai harcok, viták között is tiszteletben illett tartaniuk: a delphói jósdát és az olimpiát. A mai olimpiákat is valahogy így kellene elképzelni, amikor az emberiség egy rövid időre leteszi a gondjait, megszűnnek a konfliktusok, és béke költözik a Földre. Az utópisztikus világot is ilyennek képzelném, amikor nem számít semmi, csak a tudás, a tehetség, a teljesítmény. Azt mondom: így is lehetne, s ez a remény vigasztal.
Én nem féltem az olimpia jövőjét! Van mellékíz, káros jelenség, de az olimpia földgolyónyi mulatság, móka, ünnep. Amikor az emberiség minden versengési vágyát kiélheti. A sport, modellje az életnek. A sport harc is, de vér nélkül.

---

---