Erdei és Kótai megvédte címét

Ö K Ö L V Í V Á S Százszázalékos magyar sikerrel, négy győzelemmel zárult szombaton este a Kisstadionban rendezett hivatásos ökölvívógála. Valamennyi hazai profi, a pályája elején járó Hidvégi György, a most bemutatkozó Balzsay Károly, valamint a világbajnoki címe megvédéséért ringbe szálló Erdei Zsolt és Kótai Mihály is sikerrel vívta meg az összecsapását. Az utóbbi kettő a WBO-nál, illetőleg a WBF-nél már eddig is birtokolt világelsőségét védte meg.

Éjfél is volt már, amikor még javában lobogtak a magyar zászlók a Kisstadionban és környékén, az elmúlt hetek olimpiai sportsikereit is felidézve. Az athéni győztesek után újabb magyarok szereztek dicsőséget, miután nem akármilyen mérkőzéseken győzték le az ellenfeleiket, bizonyítva, hogy ott a helyük a maguk szervezete és súlycsoportja élén.
Nem könnyű eldönteni, hogy a két vb-címvédés közül melyik volt a nehezebb. Erdei Zsolté, aki a WBO-szervezet félnehézsúlyú övét próbálta megtartani, immáron másodszor, a spanyol–román állampolgár Alejandro Lakatus ellen, vagy pedig a WBF-ben tevékenykedő nagyváltósúlyú Kótai Mihályé, akinek guyanai ellenfél jutott Denny Dalton személyében.
A kétszer 12 menet képe alapján arra hajlik az ember, hogy Kótai dolgát minősítse nehezebbnek. Egyrészt, mert Dalton valamivel jobb képességű bunyós, másrészt pedig a magyarnak már idejekorán, a második menetben felrepedt a szemöldöke (mint korábban többször, ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy a közeljövőben ismét vár egy plasztikai műtét a 27 éves profira), ami láthatóan zavarta őt a „kilátásban”. Abban azonban nem, hogy a 36 percnyi ökölcsata során egyértelműsítse a sikerét, a címvédését. Azon nem lehetett vita, hogy a Felix Box Promotion magyarja volt a jobb, erről tanúskodik az ítélet is. Az azonban túlzás, s a „vendégjog” megsértése, hogy az egyik pontozó, a lengyel 120:109-re adta a meccset Mihálynak. Ekkora különbség, látva a mérkőzést, nem volt a két bunyós között. (Az előző két mondatot kéretik nem ünneprontásnak venni, csupán a realitást tükrözni kívánó véleménynek.) Kótai tehát nyert, megalapozva a hangulatot a másik címvédéshez, Erdei Zsoltéhoz.
Aki ismeri Zsolt amatőr pályafutását, ismerte az akkori fiatalembert, az kijelentheti: az elmúlt néhány év során egy teljesen más ökölvívót, tán nem járunk messze az igazságtól akkor sem, ha leírjuk, más embert „csináltak” belőle a hamburgi istállóban. Ez a fiatalember mára a profi ökölvívók valamennyi szükséges tulajdonságával, megkövetelt erőnlétével és ravaszságával felvérteztetett. Köszönhető ez részben saját magának és az akaraterejének, másrészt pedig annak a mesternek, akihez – látnivaló volt minden mozdulatukból és pillantásukból – őszinte barátság fűzi. Fritz Sdunek, mert róla van szó, Kovács István után újabb magyar ökölvívót juttatott el, nem is egyszer, a világ csúcsára. Lehet, hogy őt, az egykori NDK-s edzőt kellene szerződtetni a magyar hivatásos válogatott élére? Mert hogy ez az ember tud valamit, az egészen biztos.
Az Erdei-féle címvédő meccsről annyit: Zsolt úgy és annyit bunyózott, amennyit kell (sokat és jól kellett…), úgy verte meg a tőle kondícióban messze elmaradó Lakatust, ahogy azt egy címvédő, „kész” profinak kell. A 36 perc alatt nemegyszer saját magát is legyőzve, a kritikus pontokon túljutva bizonyította be, hogy a pontozóknak ezúttal is csak egyetlen lehetősége marad: őt megjelölni győztesnek, s egy csapásra a Kisstadion meg tán az ország legboldogabb emberévé avatva az immáron huszonegy profi győzelmet számláló, s továbbra is százszázalékos mérleggel rendelkező egykori KSI-s bunyósgyereket, Erdei Zsoltot.