Négy esztendővel ezelőtt szinte megváltóként várták a magyar válogatottban. Nagyon hamar beilleszkedett, igazolta klasszisát, s hónapok alatt vált a közönség kedvencévé, akit úgy ünnepeltek a szurkolók, mint a született magyarokat. Európa-bajnoki bronzérmesként mindössze 31 évesen köszönt el a válogatottól. Nem érzi úgy, hogy korai a búcsú?
– Kisfiam 2002-ben megszületett, és azóta már nagyon nehezen viselem a hatalmas terhelést, hiszen a klub mellett a válogatottság dupla teher, az edzőtáborozások miatt sokkal kevesebbet lehetek Józsikával, mint amennyire szüksége lenne, s a jövőben már elsősorban anya szeretnék lenni, és sokkal több időt vele tölteni. Ráadásul a szurkolók nem úgy emlékeznek majd rám, hogy rosszul játszottam, hanem hogy segíteni tudtam a válogatottnak.
– Olimpián, világbajnokságon ezüstérmet, az Európa-bajnokságon bronzérmet nyert, ráadásul mindhárom nagy torna gólkirálya lett, de mivel Sydney után térdoperáción esett át, nem lehetett ott az Európa-bajnoki címet nyert csapatban. Az aranyérem ezért kimaradt a gyűjteményből, nincs hiányérzete emiatt?
– Nem tévedtem, jól döntöttem, amikor magyar válogatott akartam lenni, mert különben nem játszhattam volna az olimpián. Csodálatos eredményeket értem el ezzel a csapattal, még akkor is, ha a nagy álom, az aranyérem nem vált valóra. Szép volt, de elég volt.
– Amikor magyar válogatott lett, otthon nem kapott szemrehányást, érték atrocitások emiatt?
– Féltem ettől, azt hittem, lesz emiatt konfliktusom, de végül semmi probléma nem adódott. A családom megértette a döntésemet, sőt még bátorítottak is, míg Jugoszláviában csupán olyan hangok voltak, hogy miért nem tudták megadni a lehetőséget, hogy ott lehessek sikeres a válogatottal. Inkább csak sajnálták, hogy változtatnom kellett, de nem támadtak érte.
– A magyar válogatottban kezdetben nem félt a felelősségtől?
– Szerencsére nagyon jó társaságba kerültem, ahol olyan emberek voltak a hangadók, mint Kökény Bea, Simics Judit, akik nagyon barátságosan fogadtak, segítettek, hogy a kezdeti feszültségen hamar átessek. Mert az első válogatott meccs előtt nagyon ideges voltam, hiszen igazolnom kellett a játékommal, hogy nem véletlenül honosítottak, s meg tudom hálálni a bizalmat.
– Olyan jól sikerült, hogy már az első tornán, Sydneyben vezéregyéniség lett, akitől a társak, a szurkolók várták a gólokat, s ha nem ment a csapatnak, akkor önre várt a gólszerzés. Ezt meg lehet szokni?
– Még most is minden meccs előtt nagyon ideges vagyok, izzad a tenyerem, de amint kimegyek bemelegíteni, ránézek az ellenfélre, s arra gondolok, hogy itt ma nektek nincs esélyetek. Mindig éreztem a felelősséget, de visz a teher, még jobb játékra ösztökél.
– Némi szerencse is kellett ahhoz, hogy magyar válogatott legyen, hiszen tíz esztendeje a legjobb európai klubok keresték, az első légiós évét Spanyolországban töltötte, s ezt követően váratlanul igazolt Zalaegerszegre, majd onnan költözött Dunaújvárosba, ahol le is telepedett. Ennyire nem vonzotta Nyugat-Európa?
– A Radnicskitől Valenciába igazoltam, de Spanyolország olyan távol volt az otthonomtól, hogy azt nem tudtam elviselni. Nekem mindig szükségem volt a családom közelségére. A nevelőedzőm, Katona Sándor hívott Zalaegerszegre a Caolához, ahol akkoriban nagy terveket szövögettek. Tetszett a város, jól éreztem magam, s ami különösen fontos volt, sokkal sűrűbben hazaugorhattam. A következő idényben hívtak a Dunaferrhez, de nem akartam menni, mert úgy éreztem, onnan nehezebb hazajutni. Az édesapám, aki már nincs közöttünk, győzött meg, hogy egy ilyen ajánlatot nem szabad visszautasítani, mert ez egy igazi sztárcsapat, ahol minden vágyamat elérhetem. És milyen igaza volt! Voltam Bajnokok Ligája-győztes, nyertem EHF-kupát, és többször lettünk elsők a bajnokságban, valamint a Magyar Kupában. Azóta is hálás vagyok neki, hogy rábeszélt erre a döntésre, s minden sikernél eszembe jut, milyen sokat köszönhetek neki.
– A jugoszláv kézilabdázás jelentősen különbözik a magyartól, nem okozott ez gondot a beilleszkedésben?
– Kint több hangsúlyt fektetnek az egyéni képzésre, itt a csapatjáték van a középpontban, de nekem szerencsém volt, mert minden együttesben gyorsan a középpontba kerültem, és a többiek alám játszottak.
– A válogatottól ugyan búcsúzik, de a Dunaferrben meddig tervezi a folytatást?
– Amíg jól érzem magam, s azt látom, hogy segítségére vagyok a csapatnak. Azt nem szeretném megélni, hogy azt mondják a szurkolók: „Na, ő is egy kolonc már.” Játszom még egy-két évet, aztán meglátom, van-e értelme a folytatásnak. Az biztos, hogy edző soha nem leszek, mert az ugyanolyan kötöttséget jelent, mint a játék, s én szeretnék több időt a családommal tölteni. Náluk semmi nem lehet fontosabb!
A feledhetetlen sikerek. Radulovics Bojána válogatottsága/góljai: 69/442. Első mérkőzése: 2000. július 25., Réunion (Franciaország ellen 25-27). Legjobb eredményei: olimpiai 2. (Sydney, 2000), olimpiai 5. (Athén, 2004), világbajnoki 2. (Zágráb, 2003), vb. 6. (Bolzano, 2001), Európa-bajnoki 3. (Budapest, 2004).
