Feltámad a szél…

Szürke, nyálkás, ködös decemberi nap volt, amikor a levegőben van a depresszió, amikor még délelőtt is égetni kell a lámpákat, hogy a nyomasztó hangulat ne uralkodjon el az emberen. Majoros ült a bőrkanapén, combtőig begipszelt lábát felpolcolva pihentette, és elmélázó tekintettel szemközt magyarázó barátját nézte, aki hol a múltról, hol a jövőről beszélt lelkesen. Egy-egy „igen-igen”-nel ráerősített ugyan, de valójában nem hallotta, amit a másik mondott…
Már abban a pillanatban, amikor november közepén az ellenfél hátvédje becsúszott, s térdében egy rövid, de éles nyilallást érzett, s hallotta a térdszalagok szakadását, sejtette, hogy valami nagy baj történt. Akkor még csak annyit fogott fel, hogy valami baj van, de a megmásíthatatlant csak jóval később. Talán akkor, amikor körbefogták ágyát a csapattársak, és pillantásukban a részvétet vélte felfedezni; talán akkor, amikor a műtétet végző orvos hosszasan, latin kifejezésekkel teletűzdelve, aprólékos műgonddal ecsetelte, mi is történt vele, s milyenek a gyógyulási kilátásai; talán akkor, amikor nyolcéves fia kérdezett rá, hogy mikor fognak legközelebb focizni. Nem halt meg senki, nem történt tragédia, csak éppen fokozatosan felfogta, hogy vége, hogy életének eddigi szakasza lezárult, hogy ami gyerekkora óta éltette, az nem működik többé.
Attól kezdve, hogy ötévesen, az óvodából hazafelé menet édesapjával megálltak egy lángosra, s a csemegét majszolgatva belestek a Taxi-pályára, magával ragadta a foci varázsa. Lehet, hogy még előbb, hiszen már az óvodában is állandóan gólt akart lőni. De erre nem emlékezett pontosan, a korai emlékek összemosódnak, megszépülnek, átalakulnak. Az viszont fényképszerűen élt benne, amikor a lángost ropogtatta fogai között, s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy egyszer ő is itt, a „nagyok” között rúgja a labdát, s gól után őt ünnepeljék a többiek, no meg a korhadt fakorlátokat támasztó kalapos öregek. Gyerekkora óta a labda körül forgott az esze: harci hőstettként ünnepelte lelke mélyén, ha a szétrugdalt cipőkért otthon korholták. A hősköltemény pedig akkor vált teljessé, amikor a környék pályáit kinőve, ifjúsági játékosként leigazolta kedvenc csapata. Az álom később ugyan részben szertefoszlott, mert felnőttként rá kellett jönnie, hogy nem csak ünneplés van, előfordul, hogy fütyül, netán még köpköd is a publikum, s a kedvenc csapatnál is kedvencebb az, ahol játszhat. Mert az igazi, az örök szerelem, az nem klubvezetőhöz, nem csapathoz, hanem a FOCI-hoz kötötte.
Éppen itt tartott gondolataiban, amikor a szemben ülő férfi, a tegnapi barát felállt, biztató szánalommal meglapogatta vállát, s jelezte, hogy ne erőlködjön, kitalál, s becsapta maga után az ajtót.
Az ajtócsapódásra tért igazán magához, s lelkiismeret-furdalás kezdte gyötörni. Itt volt a barátja, akivel serdülőkoruk óta segítik egymást, s még olyankor is öszszejártak, amikor egymás ellen küzdöttek a pályán. Nem az önsajnálattal birkózott; azon már rég túl volt, hogy a becsúszó hátvédet, a labdát, a balszerencsés pillanat előtti passzt adó társat, a bírót, a szurkolókat szidja. Volt olyan nap, amikor az egész világra haragudott, s egyedül az edzőnek adott felmentést, aki bízott benne. Az elmúlt hónap során minden lejátszódott benne, aminek ilyenkor jönnie kell: kezdődött a „baj” felismerésével, az első pánikkal, a tehetetlen dühvel, aztán következett az önsajnálat, a letargia, majd folytatódott a reménykedő csodavárással. Az utóbbi napokban azonban rájött, hogy csodák nincsenek, az a tavasz, amelyikről mindenki beszél körülötte, s példákkal illusztrálva színesíti a jövőt, az már nem jön el, illetve dehogynem, csak azon a tavaszon ő legfeljebb kalapot tehet a fejére, hogy a korlát mellől nézze a többieket. Ilyenkor elmosolyodott, s ironikusan gondolt a gyerekkori képre.
Azt már felfogta, hogy a világa darabjaira hullott, de azt még nem tudta, hogyan folytatódik, milyen lesz az új világ. Még a múlton töprengett, a jövő ködbe veszett. Felállt, mert időnként nem bírta a tétlenséget, mankójával a hóna alatt kikocogott az erkélyre, hogyha már „rokkant” félember, legalább nagy levegőt vegyen, s a tüdejében érezhesse, hogy él. A ködbe révedt, de azon nem volt néznivaló. Nehezen talált támaszt a balkonon, mert az tele volt a hűtőből kiszorult paprikás krumplival, kukoricakonzervekkel, üres tortatartóval, a vissza nem vitt üres üvegekkel s egyéb lomokkal. A sarokban ott gubbasztott a fenyőfa, amely ugyan a közelgő karácsonyra emlékeztetett, de összekötözve, dísztelenül korántsem volt csodálatra méltó. Ahogy ránézett, ismét düh fogta el, hiszen milyen karácsony lesz ez így! Örömtelen, fénytelen ünnep, ahol a gyerekek kedvéért mosolyogni kell, pedig legszívesebben a sarokban gubbasztó fotelbe ülne, s puffogtató westernt vagy még idiótább akciófilmet nézne. Mindegy, mit, csak durrogjon! Hogy lehet a szeretetet ünnepelni, amikor az ember roncs, és csak keserűséget érez? Milyen marhaság az egész? Egy gyermeket ünnepelnek, aki valaha vagy megszületett, vagy nem. Valakit, aki vagy az volt, aminek mondta magát, vagy nem. Mi az a karácsony? Egy csomó sületlenség, amiért vásárolnak, takarítanak, sütnek-főznek az emberek, széthajtják magukat, hogy aztán megadott jelszóra hirtelen mindenki mosolygós legyen, örüljön, pedig éppen semmi kedve az egészhez.
Gyermekkori karácsonyok villantak fel, amikor izgatottan várta a csengő hangját, amikor még hitt benne, hogy a másik szobában az angyalkák sürögnek. Ez volt a legszebb nap az évben, amikor biztos lehetett benne, hogy valami újat kap, amikor a csengő hangjára mindenki mosolygóssá válik, melegség árad az arcokból, s biztonságban érezheti magát, s az a ragyogó fa! Azt szerette a legjobban, az egész estét elébe kucorodva töltötte volna a ragyogó díszek csillogásában.
Vajon a gyerekek így várják még a karácsonyt, vajon ők is ugyanolyan melegséget, biztonságot éreznek, vajon ők is az új dolgok varázsát tartják fontosnak, vagy csak ajándékot, amit kapnak? Most először érezte azt, hogy ezen a karácsonyon valami fontosat kell adnia, s akkor talán igazából adhatna, s nem csak tárgyat, sokkal többet. Valamit belülről, amin eddig nem is gondolkodott, amikor az autópályát, a távirányítós autót vagy a társasjátékot tette a fa alá. De mi az, ami ennyire személyes, amit csak ő adhat? És ekkor újra az eszébe jutott a kérdés: „Papa, mikor fogunk legközelebb focizni?” Elmosolyodott, rálelt a válaszra: „Tavasszal.” S nemcsak vele, de a többi gyerekkel is. Ekkor már tudta, a fa alá a saját mezét kell tennie. Azt, amelyikben utoljára játszott, amelyikbe egyszer majd belenő a fia.
Érezte, feltámad a szél…