Megmaradt Törőnek

Amint Törőcsik András a téma, az emberek leginkább azt találgatják, mi lehetett volna belőle, ha… Ha tíz évvel idősebb, és még itthon világklaszszissá válik, vagy éppen tízzel fiatalabb, és pályája csúcsán, nem végkielégítésként engedik külföldre. Ha nem karambolozik és nem zúzza össze magát, amikor meghívták a világválogatottba. Ha az 1978-as vb-n nem rugdalhatja büntetlenül rojtosra az argentin Passarella, miközben őt az első törlesztésért kiállították. Ha nem akkor ürül ki a családi élete, amikor végre-valahára Franciaországba szerződhetett. Ha hazatérve nem töri darabokra a lábát és az utolsó esélyét a tatabányai mészáros. Ha személyiségéből és az adott korból adódóan nem mindig őt választják, hanem olykor ő is választ. És így tovább.
Illetve, így ne tovább, mert nem érdemes. Egyrészt, mert az ötvenedik születésnap nem a számvetés vagy a számonkérés, hanem az ünneplés, a köszöntés ideje. Másrészt, mert az 1955. május 1-jén született – ez volt az első fintora, hogy tánc- és futballművész létére a munka ünnepén érkezett – Törőcsik András úgy érzi, így jó, ahogy volt, és egyikünknek sincs rá jogosítványa, hogy helyette élje az életét, gondolja a gondolatait. Végül, de elsősorban: mert Törőt még ma is azért imádják, ami lett belőle, nem azért, ami lehetett volna. (Lám, én is automatikusan írom, hogy Törő, vagy éppen Kese, miközben a maiaknak már egyáltalán nincs is becenevük.)
A rá emlékezők legszívesebben azt idézik, amint átemeli a Bilbao világklasszis kapusát, Iribart, cseleivel mászatja a Köln bekkjét, mint a karon ülő gyereket, első válogatottsága alkalmával a Práterben szédíti az osztrák védőket, aztán a jugoszlávoknak töröl be kettőt a Népstadionban. Csakhogy a Törőcsik-jelenség sehogy sem áll össze ezekből a villanásokból; sokan lőttek nála több gólt, nyertek több címet, vívtak több komoly tétmeccset, mégis elfelejtettük, hogy valaha a világon voltak. Törő zsenialitása nem csupán abban rejlett, ahogyan a labdával bánt, akaratlanul, hangzatos nyilatkozatok és látványos „PR-tevékenység” nélkül is, a puszta lénye közvetített valamiféle üzenetet a szurkolók felé, amelyből mi azt éreztük, közülünk való, a mi fiunk. Nem is az a csoda, hogy az újpestiek bálványozták, inkább az, hogy korában ő volt az egyetlen „dózsás”, akit a fradisták sem utáltak, soha nem is bántottak.
Mindenki mindent szeretett benne. Az erényeit, a gyengeségeit, azt is, amikor volt kedve játszani, azt is, amikor nem. Bennem leginkább egy 1977-es Csepel–Dózsa meccs maradt meg, amelyre a spanyolok a Bilbao közelgő vendégszereplése miatt külön televíziós forgatócsoportot küldtek, hogy filmezze Törőcsiket. Akinek a középkezdés után legurították a labdát, ő pedig pár tucat csellel bevitte a kapuba. (Jellemző módon arra már nem is emlékszem, hogy a szóló végén gólt lőtt vagy gólpasszt adott, de mindegy is.) Hátranéztünk és röhögtünk a mögöttünk hüledező spanyolokon – azt mutogatták, kevés lesz a film –, de legalább ennyit szórakoztunk velük és rajtuk a következő 89 percben, amelynek során Törő nem csinált semmit. „Mi van vele, megsérült?” – kérdezgették különféle nyelvfoszlányokkal, és mi ugyanígy válaszoltunk: nem, ő ilyen.
Ilyen volt, ilyen maradt. Pályán és pályán kívül egyaránt. És mert egy emberben csak egy egyéniség, egy lélek lakozik, ötvenedik születésnapján csak azt köszönhetjük meg neki, hogy játszott nekünk. Úgy, ahogy, annyit, amennyit.
Nem kell őt megváltani, megváltoztatni. Benne nincs hiányérzet, bennünk végképp ne legyen.