n Ballai Attila
A kudarc a világon mindenütt riasztja a befektetőket. E tézis alól talán csupán a magyar labdarúgás a kivétel, az is csak részben. Mert itt már a siker is riaszt. Persze relatív siker, de a folyamatos és előre kalkulálható kudarcok mellett az is valami.
Meg kellene becsülni. Mondjuk azt, ha a Sopron futballcsapata – a döntőben 5-1-re verve a Ferencvárost – megnyeri a Magyar Kupát, és indulási jogot szerez az UEFA-kupára. Az egylet története során első alkalommal léphet fel bármiféle dobogóra, és kukkanthat ki a kontinentális porondra; azt hinné az ember, a főszponzor felsóhajt, mert amit eddig befektetett, az mostantól esetleg meg is térülhet, ráadásul újabb támogatójelöltek jelentkeznek. Ehelyett mi történik? A névadó Matáv utódja, a T-Com-csoport visszalép, a klub megrökönyödött vezetői hirtelen vagy ötven utódjelöltet keresnek meg szerződési ajánlatukkal, de mindenütt elutasítás a válasz, sőt végső csapásként a 20 százalékban tulajdonos Antók Kft. is kiszáll a vállalkozásból.
Mielőtt azt sejtenénk, egyszeri földindulás tanúi vagyunk, amely speciális okokkal magyarázható – mindenki mindenkivel összeveszett, kiderült, hogy szétlopták a tavalyi keretet, a játékosok őrült igényeket támasztottak –, szögezzük le: nem, nincs itt semmi egyedi. Mondhatni, mifelénk ez az általános. Hiszen a rendszerváltozás óta bajnokságot nyert vidéki csapatok közül a Vác (1994-ben aranyérmes) és a Dunaferr (2000) azóta kiesett a másodosztályba, a Zalaegerszeg (2002) pedig épp az idén jutott csődközelbe.
Ennyi, egymástól független ballépés természetesen kizárt, e suta véletlenek összeállnak törvényszerűséggé: a magyar labdarúgás szponzorációja nem piaci, üzleti alapon működik. Ha személyes kapcsolatokkal, „egyéb” megtérülési lehetőségekkel kecsegtetve sikerül is becserkészni egy-egy kósza támogatót, annak az együttműködés során az lesz az egyetlen célja, hogy minél kevesebb pénzt kelljen áldoznia, mert az alaptevékenységtől úgysem várhat valós hozadékot. Ezért ha a felkarolt kezdi túlnőni magát, és további építkezéséhez újabb invesztíciót igényelne, a befektető máris menekül.
A legatyásodott csapat pedig gazdagodik egy felismeréssel: nem kellett volna ugrálni, erőlködni, többre vágyni. Mert ez a magyar futball közege. Ha nem tudjuk hozni a pénzt, legalább ne vigyük.
A Sopron így aztán a tavalyi majdnem 400 millióval szemben az idén 150 millió forinttal vág neki az idénynek és az európai kupának. Ez annyi, mint a Liverpoollal a minap heti százezer fontért szerződést hosszabbító Steven Gerrard egyhavi keresete. A magyar kupagyőztes eszerint szőröstül-bőröstül egyenértékű egyetlen angol válogatott középpályás egy tizenketted részével, mondjuk a jobb lábszárával.
Hát ehhez tartsuk magunkat. Meg ahhoz, hogy a következményeket tekintve nálunk siker és kudarc úgyis egyre megy.
Minden út „Romlásba” vezet.
Nyúlszívű tábornok: Ruszin-Szendi Romulusz Magyar Péter erőszakos testőre mögé bújt a kérdések elől + videó
